A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prince of Tennis. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prince of Tennis. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. augusztus 19., hétfő

Haikyuu!! nap 2019

Augusztus 19. a Haikyuu!! nap. Méghozzá egy japán logika alapján:
  • Ha = 8 (rövidítve)
  • I = 1 (rövidítve)
  • Kyuu = 9
Tehát: Haikyuu 819 -> 8.19. A japánok szeretnek játszani a számokkal, és számokhoz kötni személyeket, eseményeket. Aztán van olyan, hogy egy dátum jön ki belőle.

Ezen nap alkalmából egyfajta making of videót adtak le, mely YouTube-on megtekinthető.

Ezt ma tették közzé, és hogy stílszerűek legyenek, japán idő szerint 20:19-kor (8:19 PM) kezdték el az online vetítést. Minden évben készítenek színházi darabot az animéből Hyper Projection Engeki Haikyuu!! címmel. Ezt felfoghatjuk musicalnek, de egyébként szerethető. Az idei évad színházi bemutatója szeptember 15-én lesz, de legforgattak egy... Nem is biztos, hogy werkfilmnek szánták. Az a lényeg, hogy a színészgárda a Tokiói férfi röplabda válogatott csapatával játszottak egy meccset. Előtte persze gyakoroltak, felkészültek, de mivel színészekről van szó, sejthető, hogy mennyire volt komoly a meccs. Konkrétan az volt a tét, hogy ha egy szett alatt egyetlen pontot szereznek a színészek, akkor megnyerték az adott szettet. Na most ez a 25 pontos szett alatt nem sikerült, a válogatott csapat nyert 25-0-ra. De továbbvitték, és végül 28-1-nél állt meg a meccs. Aranyos volt és szerethető. Ebből is látszik, hogy azért akármennyire imitálják a mérkőzéseket a színpadon, azért igyekeznek valósághűen játszani. Nem voltak rosszak a mozdulataik. A másik emlékezetes alakítás az volt, amikor a színészek egymás mögé álltak, a rendező táblán mutatta a leghátul álló színésznek, hogy mit mutogasson el az előtte lévőnek, és az "ment" előre. Ő elmutogatta, ahogy tudta, majd az előtte lévő szintúgy, és amikor legelőre ért, ő mondta meg, hogy szerint mi állhat a táblán. Persze a végeredmény teljesen más volt, de eszembe juttatta, hogy ilyesmit gyerekkoromban mi is játszottak, csak egy szót kellett továbbsúgni a mellettünk állónak, és a túlsó végen lévő mondta meg, hogy szerinte mi lehetett az eredeti szó / mondat. És itt is rend szerint teljesen más volt a végeredmény.

A színészek minden évben mások. A Karasuno csapat színészei vannak jelen a videóban. Néhányukon igencsak meglepődtem, és felmerült bennem a kérdés, hogy fogják elmaszkírozni, hogy valamennyire hasonlítson arra a karakterre, akit alakítani fog? O_O Mindenesetre érdekesek ezek az alkotások, kár, hogy nagyon nehezen érhetők el a különböző színházi darabok, pedig kiadják őket DVD-n és Blu-ray-en.

Mindenesetre ez egy kiváló nap. Lefényképeztem az eddigi Haikyuu!!-gyűjteményemet, eddig így néz ki:
Ez kb. a 0,1%-a a teljes vágyott gyűjteménynek. De hát hosszú idő van még teljes gyűjteményt betudni. Másfelől meg elégedett vagyok azzal, ami van. Igazából nem gondoltam volna, hogy lesz anime, amit annyira fogok szeretni, mint a Super Mario játékokat.

Hogy hogyan találkoztam az animével, azt érdemes elmesélni, talán még nem tettem meg. Nagyjából egy éve ilyenkor, amikor a Kuroko no Basket-et néztem, akkor többször töltöttem el azzal időt, hogy különböző cosplay képeket néztem az animéből. Kifejezetten tetszettek, voltak köztük nagyon jól sikerültek. Így találkoztam egy olyan cosplay-jel, ami nem is szerepel a Kurokóban. Viszont ez is nagyon tetszett, utána is néztem, hogy melyik animéről van szó. Ekkor találkoztam egyáltalán először a Haikyuu!! szóval, és akit láttam, az egy Kageyama Tobio cosplay volt, ami annyira jól nézett ki, mintha maga Kageyama elevenedett volna meg a valóságban. Eldöntöttem, hogy a Haikyuu!! lesz a következő anime, amit fogok nézni a Kuroko no Basket után.

Ekkor nem vetettem nagy hitet az animébe, mivel már túl voltam egy Prince of Tennis-en, aztán jött a Kuroko, ami ugyan nagyon jónak indult, de a végére a fizikai törvények folyamatos "megszegésének" következtében egyre inkább hiteltelenné vált számomra. A Kuroko no Basket-ről egyébként az a véleményem, hogy sajátságos módon elegyíti magába a régi klasszikus shounen elemeket az újkoriakkal. Az újkori elemek domináltak az elején, azért volt szerethető számomra, aztán ahogy egyre inkább elkezdtek istenné válni a játékosok, és az utolsó másodpercben dőltek el a meccsek eredményei, úgy vált számomra egyre inkább hiteltelenné az egész anime. Az ilyen shounen animéket azért nem szeretem, mert attól válik kiszámíthatóvá, hogy tudom, hogy valami meglepő, megdöbbentő, kiszámíthatatlan jön. És miért lepődjek meg, ha tudom, hogy mi következik?

Hát erre jött a Haikyuu!!, amit igazából apátiával kezdtem el nézni 2018 szeptemberében. Eleinte nem fogott meg annyira, nem is az a fajta anime, ami az első percektől kezdve olyan hangulatot áraszt, úgy magával ragad, hogy aztán győzzél kijózanodni belőle. A Haikyuu!! a "lassú víz partot mos" elvét alkalmazza. Az első néhány rész után azt éreztem, hogy ez valami egészen jó dolog, ezt érdemes nézni. Aztán lassan azon kapom magam, hogy egyre inkább várom, hogy lássam az újabb részt. Végül egyre inkább az anime körül jártak a gondolataim. Mindez teljesen észrevétlenül. Némileg apátiával belevetni magam egy sportanimébe, aminek aztán az lesz a vége, hogy minden idők legjobb animés élménye lesz számomra, úgy, hogy már akkor is 12 éve voltam anime rajongó. Egyetlen egy anime sem volt megközelítőleg sem olyan hatással rám, mint a Haikyuu!!. Valósággal újradefiniálta nálam az anime fogalmát, átértékelte nálam az animéket, azóta más szemmel nézem az animéket. Ehhez hasonlót akkor éreztem, amikor kiskoromban először találkoztam Super Marióval, vagy 2006-ban Hayashibara Megumi-val és Okui Masami-val. Tehát az a nagy szerelem, ami életben csak néhányszor adatik meg. Közéjük került a Haikyuu!!

2019. március 9., szombat

Hyper Projection Engeki Haikyuu!!

Amikor először néztem a Haikyuu!!-t, már akkor is tudtam, hogy készült egy élőszereplős színdarab. Olyasféle, mint a Prince of Tennis Musical (Tenimyu), tehát színházban adták elő, magát a sportágat is imitálták, de nagyon vicces volt. Főleg a színészi játék volt szerethető. Igazából a Tenimyu-t akkor néztem, amikor már bőven kiábrándultam az animéből, mert már kezdtem unni a "harcos" meccseket, ezért kifejezetten üdítőnek hatott a musical. Mert olyan érzetet adott, mintha kiparodizálnák az eredeti művet. De mivel a Haikyuu!!-t végig nagyon szerettem, és mivel az első pár perc után ez is olyannak tűnt, mintha kiparodizálnák az eredeti művet, ezért ki is kapcsoltam. Főleg, hogy mivel 2 órás volt, és spontán döntöttem el, hogy megnézem, csak akkor néztem volna végig, ha nagyon megtetszett volna.

De ma úgy döntöttem, hogy és nem lesznek elvárásaim vele kapcsolatosan, lesz amilyen lesz. És megérte, nagyon jó volt. Ha ott és akkor láttam volna a színházban, biztos, hogy életre szóló élmény lett volna. Alapvetően itt is imitálják a röplabda meccseket, de gondolom, hogy inkább azért van, mert egyrészt a színészek nem röplabda játékosok, másrészt a labda ne menjen a nézőtérre. Labda egyébként volt, de egy segítő egy bottal irányította. Ez némileg rontotta az összhatást, de csak ennyire tudták a röplabdát megjeleníteni. Tetszett a színészek játéka, főleg Kimura Tatsunari színészi játéka. Kifejezetten olyan érzésem volt, mintha magát Kageyama Tobiót keltette volna életre, annyira hitelesen játszotta a szerepét. Mondjuk részint maga a karakter is olyan, hogy nem nehéz őt egy ázsiainak úgy megjeleníteni, mintha ő maga "jött volna le" a rajzlapról, mivel Kageyama Tobio az egyik "legjapánabb" anime karakter, akit eddig valaha láttam. Kicsi, ferde szem, fekete haj, szinte teljesen kerek arc. De mindezek mellett a színészi játéka is rendkívül jó volt, tökéletesen olyan volt a beszéde, az arcvonásai, mintha tényleg Kageyama jelent volna meg a mi világunkban. Legfeljebb a hangja miatt nehéz őt egy ázsiainak eljátszani, mert a seiyuu-jának (Ishikawa Kaito) olyan mély hangja van, hogy még egy európai férfinak is a dicsőségére válna. A Kimura Tatsunari ebből a szempontból is kiváló választás volt, neki is nagyon mély hangja van.


A színdarab (nem tudom, hogy lehet-e musical-nak hívni, nem énekelnek benne) az anime első évadát dolgozza fel, meglehetősen zanzásítva. Ahogy Hinata meglátja a TV-ben a Karasuno röplabdameccset, megmérkezőzik Kageyamával, majd csapattársak lesznek. Majd gyakorlás, és a mérkőzés a Jousai Aoba középiskola csapatával. Ezt sűrítették bele 126 percbe. Természetesen voltak jelenetek, amiket kihagytak belőle, például a Nekomával való meccset, de amit eljátszottak, abban nem volt hiányérzet. Szerettem nézni a színdarabot, volt olyan érzésem, hogy a színészek nagyon jó csapatot alkotnak. Éreztem egyfajta kohéziót köztük, és ez emelte a színészi játék színvonalát. Bár olvasva a színdarabról, lehet, hogy ez csak illúzió, ugyanis voltak konfliktusok az időpontok miatt, ezért 2015 után 2016-ra öt szereplőt lecseréltek, köztük Kimura Tatsunarit is. Bár az az érdekes, hogy pont őt nem említették meg, hogy "részt vett" volna ezekben a konfliktusokban (csak arról tudok, ami a linken olvasható), mégsem szerepel a második évi szereposztásban. Helyette viszont sikerült olyan színészt találni, aki még nevében is hasonlít a karaktére: Kageyama Tatsuya. A másodikat nem láttam, és egyelőre csak az első érhető el neten.

A képen az összes színész látható, és mint jól kivehető, csak férfiak játszanak. Pedig megnéztem volna Shizumu Kiyokót, ő az animében az elképesztően tehetséges, de rideg női csapatvezető, coach. Külön poén lett volna a színdarabban is megjeleníteni, ahogy bolondulnak érte a pasik. :D

Egyébként megnéztem a CDJapannél, kapható DVD-n, de japán szokás szerint irgalmatlanul drága. Nem magyar pénztárcára van szabva a ¥8.000-es ár. Akkor döbbentem meg, hogy mennyire drága egy-egy DVD, Blu-ray Japánban, amikor kb. 10 éve Animelo Summer Live DVD-t és Blu-ray-t kerestem, és láttam, és nemcsak hogy nagyon drága volt mind a kettő, hanem alig volt különbség a két kiadás ára között. Úgyhogy nem hiszem, hogy maholnap fogom megvenni, pedig nagyon szívesen betudnám eredetiben, mert élmény volt az a két óra, amíg tartott az előadás. De hátha lesz spórolós kedvem, és megveszem majd. Aki szeretné megnézni, az itt letöltheti magának.

2019. március 8., péntek

Haikyuu!! másodjára

Általában úgy vagyok egy animével, hogy egyszer végignézem, aztán megmarad az emlékezetemben, de mivel mindig van mit nézzek - most is kb. 55 anime van tervben, amit megnézek - ezért csak legritkább esetben veszek elő másodjára is egy animét. Nagyon-nagyon kell szeressem ahhoz, hogy újra végig akarjam nézni. Ezen nagyon ritka és megtisztelő posztot kapta meg a Haikyuu!! Másodjára nézem végig. Egyszerűen imádom, hogy egy végre van egy olyan sportanime, ahol nem istenek játékát látom, hanem megmarad az adott sportág a maga emberi mivoltában. Nem utolsósorban röplabdás anime, ez az egyik kedvenc sportágam. Amiben még nagyon erős, az a humor. A legtöbb poént egyértelműen Hinata Shouyou, vidám, oldott, gondtalan jelleme okozza. Csak jár a szája, mondja a magáét, de nem gondol bele, hogy az másokat hogy érint. Az a legpoénosabb, amikor Kageyama Tobiónak bedurran az agya. De azért a többiek is szolgáltatnak bőséggel poénnal.

Alapvetően tudom, hogy miért olyanok a sportanimék, amilyenek. Mivel ezek az animék elsősorban a fiatal fiúknak készülnek, ezért sok esetben túlzásokkal élnek. Átlagemberekkel akarják szemléltetni azt, hogy kemény munkával bárki elérheti a céljait, ezáltal inspirálva a célközönséget. De ahhoz, hogy el is jusson hozzájuk az üzenet, olyan szintű fejlődést mutatnak be, ami nagyon látványos, és nagy hatást kelt. Mindezek mellett az egyes meccsek nagyon dinamikusak, a játékosok irgalmatlan energiát fektetnek a játékba. Ha csak szimbólumként nézzük ezt, akkor gyakorlatilag nem is áll messze a valóságtól az, amit az olyan sportanimékben látunk, mint a Prince of Tennis. Hiszen a japánok hasonló morált mutatnak fel a munkahelyen is. Hogy ez mennyire hatásos, az szinte már mindenki számára nyilvánvaló... ma már semennyire. Ráadásul azért, mert egy ilyen animében tudjuk, mi várható, sokkal inkább kiszámítható, és pont ettől válik unalmassá.

Ezzel szemben a Haikyuu!!-ban tehetséges sportolókat látunk. És azáltal, hogy a játékuk sokkal inkább emberi, ezért közelebb hozza a nézőt a röplabdához, mint azok a sportanimék, melyek olyanok, mint amilyenekről fentebb írtam. Ezért gondolom azt, hogy a Haikyuu!! sokkal inkább inspiráló, hiszen itt azt látjuk, hogy a játékosok a saját, emberi képességeiken belül tesznek meg mindent azért, hogy a legjobbak legyenek.

Ezért inspirál engem is, konkrétan a gyerekkori lelkesedésemet élem meg. Ugyanis elkezdtem az egyetemen röplabda edzésekre járni. Ez tőlem azért nagy szó, mert gyerekkoromban gyűlöltem a testnevelés órákat, szinte rettegtem tőlük. Soha nem voltam jó a sportokban, és utáltam, amikor fociztunk, vagy kosaraztunk az osztállyal, mert persze mindig engem választottak ki utolsónak, és semennyire nem tudtam a csapat hasznára lenni, ami nagyon bántott már akkor is. Nagyon ritkán volt röplabda, azt élveztem egyedül. És mivel sokáig nem kaptam inspirációt, ezért a sport prioritása sokáig nagyon alacsony volt az életemben. Csak kb. 25 éves koromban kezdtem el érezni, hogy komolyabb igényem van a mozgásra. Nagyjából akkorra rendeztem le magamban minden önbizalomhiányt, amit a gyerekkori élmények okoztak. Most sem feltétlenül van elsők között a sport nálam, de mozgás igénye, és most már a röplabda sokkal előrébb van, mint korábban bármikor. És ezt konkrétan a Haikyuu!!-nak köszönhetem.

Elképzelhető, hogy fogok még írni a sorozatról.

2018. december 5., szerda

December 5-én megjelent albumok és kislemezek

Ez a nap különleges számomra a japán zenében, ugyanis december 5-én jelent meg a legtöbb olyan album és kislemez, ami érdekel. Kedvenc előadótól van, vagy az anime miatt érdekel. Íme a lista:
  • Okui Masami: naked mind (1996. december 5.)
  • Yonekura Chihiro: Mirai no Futari ni (1996. december 5.)
  • Hayashibara Megumi: feel well (2001. december 5.)
  • HIRO-X: future (2001. december 5.)
  • Kimeru: You got game? (2001. december 5.)
  • Wada Kouji: all of my mind (2001. december 5.)
  • JAM Project: Wings of the legend (2012. december 5.)

Ez összesen 7. Egyik másik napon nem jelent meg annyi album és kislemez, ami érdekel, mint ezen a napon. Tervben van, hogy megszerzem mindegyiket, mert tényleg nagyon jók, de sajnos rosszul állok ezen a téren, mert csak 2 van meg közülük.


Nagyon szeretem ezeket, szinte kijelenthetem, hogy különleges helyet foglalnak el a repertoáromban. A naked mind annak az ékes bizonyítéka, hogy egyszerű hangszerelésű dalből is lehet nagyon, hangulatos dalt írni. Többször írtam már, és tartom magam ehhez, hogy Okui Masami egyike azon nagyon kevés előadóknak (ha nem az egyetlen), aki a '90-es évek trendi popzenéjét igényesen tudta művelni. Tehát hallatszik, hogy komolyan gondolta, amit csinál, vannak élő hangszerek a szintetizátoros hangzás mellett, és úgy egyáltalán az éneke már ekkor is nagyon jó volt. A Wings of the legend dalról meg ma írtam.

De szeretném megvenni mindegyiket. És mivel az idei évben is szerdára esik ez a nap, vártam, hogy bővül a lista, de sajnos senki olyan előadó nem jelentetett meg japán zenei kiadványt, akiért rajongok. :( Ráadásul úgy néz ki, hogy ezzel a lista bezárul, mert legközelebb 2029-ben lesz az az év, amikor szerdára esik ez nap, és már most ritkábban jelennek meg CD-k Japánban is, akármennyire van ott tisztelete az eredeti zenének. És azért feltétlezhető, hogy 11 év múlva hol lesznek a CD leadások. Biztosra vehetjük, hogy ha nem is 0-nál, de valahol már a környékén. Már most is olyan kevés japán albumot és kislemezt adnak el, hogy kétségbeesetten nézem, milyen mélyre lehet még menni.

De mindegy is, akkor marad ez a 7, ezek is fantasztikusak, méltóképp öregbítik a japán zene hírnevét. Személyes okból is kedves számomra ez a nap, ugyanis konkrétan 10 éve ezen a napon, 2008. december 5-én kaptam meg az első japán CD-met, ami rettenetes nagy öröm volt számomra.


Előtte el nem tudtam volna képzelni, hogy a kedvenc japán zenéimet tudom eredeti CD-n hallgatni, ez aznap megtörtént. Ez nekem, aki nagyon becsüli az eredeti kiadványokat, és nagy CD-gyűjtő vagyok, óriási öröm. Nem is túlzok, hogy egy álom valósult meg számomra.

2018. április 14., szombat

2018. tavaszi MondoCon

Sokáig úgy volt, hogy nem megyek el a tavaszi MondoConra, előző délután dőlt el, hogy végül csak tudok menni. Igyekszem érdekesen összehozni az élménybeszámolót, de nincs mit tagadni azon, hogy ez nagyon nehéz annak fényében, hogy ez a sokadik MondoCon, és szinte mindig a karaoke teremben vagyok. Most nem volt igazán érdeklődésem a konzolok irányába.

Szombat

9 órakor indultam el itthonról, a 151-es busszal mentem el Kőbánya alsóig, onnan már elsétáltam a Hungexpóig. Mindig Kőbánya Felső vasútállomáson át megyek. Az igaz hogy van egy rövidebb út, de az nagyon veszélyes, mert átmegy azon az alagúton, ahol a két villamossín van. Egyszer átmentem ott, akkor nem volt gond, de épp csak a két villamosnak van egymás mellett helye, ha épp ott találkoznak, és ahogy elképzeltem, hogy pont akkor találkoznak, amikor épp ott vagyok, nem vagyok biztos abban, hogy sértetlenül túlélem, ezért inkább a hosszabb és biztonságosabb úton megyek. Néha most is csinálom, hogy az okostelefonról nézek animét, amikor épp úton vagyok, így most is néha azon lehet kapni, hogy sétálás közben a telefont nézem. A Bleach 45. részét néztem. Követtem, amikor ment az Animaxen, de most nézem végig úgy, hogy az elsőtől a legvégéig. Több sokak számára klasszikussá vált animét mostanság nézek meg, ily módon a Bleachet, illetve a Naruto Shippuuden is most van folyamatban. Illetve minálunk annyira nem ismert, de aki nem látta, magasan ajánlott a .Hack széria. Jaa, és a My Anime List szerint "csak" 847.887 tag látta az Ao no Exorcist animét... Én kérek elnézést, hogy eddig kihagytam, főleg, hogy kifejezetten tetszetős.

Szóval átvettem a jegyet, és bejutottam a MondoConra. Egyből a karaoke terembe mentem. Hogy soha nem tudok feliratkozni az 15-ös sorszámnál előbb. Most is 17-esként kezdtem. Hát tessék korábban menni. Először Okui Masami: Kagen no Tsuki dalát választottam. Igyekeztem olyan dalokat választani, amik jobban állnak nekem, és úgy érzem, hogy ki tudom énekelni jelenlegi tudásom szerint. Az Okui Masami dal jó választás volt elsőnek. Szeretem is, el is tudtam merülni benne. Egyre inkább érzékelem, hogy tényleg jobban mennek nekem a lassú dalok, mert azáltal, hogy nem kell "sietni" benne, ezért jobban meg tudom élni azokat az érzelmeket, amiket a dal akar átadni. Ugyanez volt itt is. Oda jutottam magamban, hogy mennének a gyors dalok is, de azokat többet kell gyakorolni. Egyrészt hogy menjen magabiztosan, ne akadjak meg ott, hogy rohan a szöveg, másrészt meg jobban átérezzem, ezáltal át is tudjam adni, hogy miről szól a dal. Teszek egy ilyen próbát, és ha a visszajelzések alapján jobb leszek, akkor mindenképp tágítom a lehetőségeimet. Másrészt meg visszaszerezni azt a hangtartományt, amiben jó vagyok. Mert sajnos visszaesett, és szeretném visszakapni. Ki is találtam magamban, hogy fogok gyakorolni, ha menni fog, akkor a versenyen is jobb esélyekkel fogok indulni.

Sokan megjelentek a törzstagok közül: Mazsibazsi, ToumeiNi, 8, John, Waka, Mai, Roni. Volt két újonc srác, Roloca és Sora. A szervezők közül is mindenki jelen volt, bár sajnos nem mindenki épen és egészségesen, Leeának komoly problémái vannak / voltak, remélhetőleg a lehető leghamarabb felgyógyul. De jó volt találkozni mindenkivel, és beszélgetni velük. Nefu például tökre meglepett, hogy nem olyan rég feltett az Instagram profiljára egy képet egy játékról, mely Nintenklónokra Tank néven jelent meg. Ez az a legendás játék, amivel az én korosztályom, és a nálam fiatalabbak rengeteget játszottak. Ez a játék eredetileg csak Japánban jelent meg Battle City néven. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Nintendo komoly hibája volt, hogy nem jelentette meg Japánon kívülre, legenda lett volna belőle világszerte. Amúgy nekem nem volt kamu Nintendo gépem, barátoknál, osztálytársaknál játszottam az ott elérhető játékokkal. Igazából nincs motivációm arra, hgy beszerezzek egy ilyen gépet. Hamis játékokkal, különböző klónozott, hackelt verziókkal nem szeretnék játszani, mert azoknak nincs semmi eszmei értéke nálam. Van Duck Hunt is hamis Nintendo gépezetre, az például teljesen véletlenszerű, hova érzékeli a lövést.

Most előnevezős verseny volt, amire hangfelvételt kellett feltölteni. Ugyan neveztem, de mire úgy éreztem, hogy na végre felénekelhetem a dalomat, rám jött a megfázás. Szépen vagyunk, és mivel már csak pár nap volt csak a határidőig, ezért szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok meggyógyulni addigra. De különben azt hittem, hogy meg fog hiúsulni az énekverseny, mert sokáig csak 5 felvétel volt feltöltve, de kiderült, hogy sokan az utolsó napokra hagyták. A 22 jelentkezőből 18-an töltöttek fel hangfelvételt. Én a kisebbséghez tartozom, de az biztos, hogy nagyon jók voltak, és a zsűri biztosan tudta, hogy mi alapján rostált, és mi alapján választotta ki azt a 12 embert, akik végül előadhatták a dalaikat. Nem voltam ott végig, mentem megnézni a konzolokat, meg a vásárokat. Új épületben voltak a konzolok és a vásárok egy helyen, a B épületben. Eleinte nem is találtam meg, a megszokott helyen akartam bemenni, de az zárva volt. Aztán láttam, hogy máshol van mozgolódás, oda mentem. A hely kétségtelenül nagyobb, egyúttal kaotikusabb is. Nem láttam logikát, hogy mi miért van ott, ahol van, ezért sem voltam most annyira érdekelt a konzolok irányában. Pedig kipróbáltam volna a Gran Turismo Sport-ot PlayStation 4-re. A retro konzoloknál most olyan sok érdekességet nem találtam, amit nem támogatok, hogy mindig van kint kamu sárga kazettás gép, ami ugyan extraként elmehet, de azt gondolom, hogy nem való egy ilyen rendezvényre.

Úgyhogy most nem ragadtam le a konzoloknál, inkább visszamentem a karaoketerembe, és csendben helyet foglaltam, még ment a verseny. Mondták, hogy nagy előadásokról maradtam le, voltak nagyon jók. Örvendtem, amiket hallottam, azok tényleg erősek voltak. Miután lement ismét jött a hagyományos karaoke. Én is énekeltem párszor, például ismét próbát tettem az F-Zero: Falcon Densetsu: THE MEANING OF TRUTH dalával, azt hittem, menni fog. De nem, gyakorolni kell még, ha el akarom jól énekelni. Aztán eszembe jutott, hogy van HIRO-X-nek még egy dala, ami talán jobban menne, ez pedig a Prince of Tennis-ből a future. Menni menne, de nem elfáradt hanggal, kisebb hangtartománnyal. Ezután ha kiállok énekelni, akkor tudtam, hogy olyan dalt kell énekelni, ami kevésbé terheli meg a torkomat.

Az énekverseny második fordulóján (inkább harmadik a beküldőssel együtt) a hat továbbjutott énekelt. Mindenki nagyon jó volt, de nekem megvolt az a három ember, aki felülmúlta a másik hármat. Én őket juttattam volna a döntőbe, akik a nagyszínpadon énekeltek majd az eredményhirdetés előtt. Ebből kettő bejött, a harmadik meglepett, de megkérdeztem ToumeiNit, hogy mi alapján választották ki a három embert, és megválaszolta azt is, hogy a bizonyos harmadikat miért nem juttatták döntőbe. Nehéz lehet zsűritagnak lenni, tényleg nehéz volt választani.

Most is volt Late Night karaoke egészen 21 óráig. Gondolkodok azon, hogy melyik volt az a dal, amelyiket átvittem Late Nightra, de nem jut eszembe. Azt tudom, hogy utoljára a Saber Marionette J to X-ből a Lively Motion-t énekeltem, mely továbbra is a #1 Hayashibara Megumi dal az összes közül. Többen is azzal jöttek, miután végeztem, hogy olyan volt, mintha fogták volna a Give a reason-t, kicsit megkeverték, írtak rá valami hasonló szöveget, és megcsinálták ezt. Különben igaz, valóban nagyon hasonlít a Give a reason-re, a Saber Marionette-et ugyanaz a cég készítette, mint a Slayers-t, sőt a Lost Universe-t is ide venném, mert bár a történet és a helyszín más, de annak is, ha ránézünk a rajzstílusára, le se tudnák tagadni, hogy a Slayers csapata készítette. Ennek a cégnek dolgozott Hayashibara Megumi, több animéjükben hallható a hangja.

Igazság szerint terveztem, hogy hamarabb elmegyek, mert most nem igazán élveztem a Late Night karaokét, de megvártam még az utolsó dalt, amit énekeltem, aztán mire már tényleg terveztem menni, addigra jöttek a biztonságiak, és be kellett fejezni. Így a búcsúzkodásra maradtam. Elindultam, most is ugyanúgy Kőbánya Felsőn át mentem a 151-es buszhoz, azzal kis sétával egyenesen haza.

Vasárnap

Reggelre valamennyire visszajött a hangom, de nagyon komoly dalt nem vállalnék be vele. Vasárnap korábban, 8 óra előtt indultam el, mert voltak a választások és mindenképp el akartam menni szavazni. Amikor odaértem, már akkor is sor állt, de mire végeztem, és kijöttem, háromszor akkora sor állt. Meglepett, nem emlékszem, hogy valaha is ekkora sor állt, amióta szavazhatok. Ezután mentem a Hungexpo felé, ehhez ismét a 151-es busz segítségét vettem igénybe. Most is úgy voltam, hogy elsétálok Kőbánya Felsőn át, de ahogy sétáltam a Kolozsvári úton át, azon gondolkodtam, hogy miért is ne mehetnék a meredek emelkedőn fel, a síneken át, hogy legalább ennyit rövidítsek. Bevállaltam, és mivel most is írom ezen postot, bizonyíték arra, hogy sértetlenül túléltem az akciót. Szemre meredeknek láttam az emelkedőt, majd a lejtőt, kicsit féltem attól, hogy megcsúszok, és baj lesz, de semmi nem volt. De azt megtettem, hogy minden egyes sínnél, mielőtt átmentem, szétnéztem, mert ezt érzékeltem biztosnak. Ha a vonat meg- és eltalál, onnan már csak a hullaházba visznek.

De hát semmiség volt megérkezni. Vasárnap jellemzően kevesebben vannak MondoConon, most sem volt ez másképp. A karaoke teremben is kevesebben voltak, de most sem kerültem előrébb sorrendben. Először a Digimonból a With the Will-t énekeltem. Ez jó lesz, de a szombati nap hatása tetten érhető, mert nem tudtam végig egyenletes teljesítménnyel végigénekelni, a végére csak elment a hangom. De ezzel a dallal érdemes foglalkozni.

Szokás szerint vasárnap volt a zene tippmix. Miroku bejött a versenyre, Mazsibazsival voltunk hármasban. A kecskesajt csoport elnevezés kétségtelenül találó volt Bazsitól. Nagyjából tudtuk hármasban a dolgokat, de biztos vagyok, hogy amíg 8 és John játszik, addig esély nincs a győzelemre. Az egész anime zenei könyvtár a fejükben van. Amúgy kezd beérni az, hogy az utóbbi 2 évben sok animét nézek, mert volt jónéhány, amit én tudtam, de a többiek tudása is fontos volt. Jók voltak a témakörök, volt néhány dal, amit így vagy úgy, de vicces hallani, úgyhogy Mystra jól válogat dalokat.

A második dal, amit énekeltem egy Okui Masami dal volt, a Jikuu Keisatsu Wecker Signa-ból a RING ballada verziója, amit már énekeltem korábban, és elismerést kaptam rá. Olyan dalt akartam választani, amivel érzékeltetem, hogy tudomásul vettem, hogy most nincs nagy hangom, de a kisebb hangomon olyan énekelni, ami tetszett korábban embereknek, ezáltal jó szájízzel hazamenni, és inspirálni magamat a további gyakorlásra, hogy nyárra jobb legyek. Legyen így. A dalt meg most is jó volt énekelni. Egyedül 8-nak nem tetszett, hogy nem az eredetit énekeltem, ami sokkal pörgősebb. Most ez kell.

Még elmentem megnézni a vásárokat, mert végre összállt a fejemben, hogy mit akarok venni. Illetve még akkor is vacilláltam, mert le akartam vásárolni az 1.000 forintos kedvezményt, és olcsó Mangafanos mangát venni (az akció által), de aztán megláttam egy másik árusnál a Gravitation 4 mangát. Ennek jobban örülnék, mert ez régi, és hiányzik a gyűjteményemből. Kis vacillálás mellett emellett döntöttem, és megvettem 1.000 forintért. Aztán vettem 6 régi hiányzó Mondo magazint 2.000 forintért, valamint 3 régi hiányzó PC Guru magazint 1.000 forintért. És ennyi. Ez is meredek, de úgy döntöttem, hogy a közelgő születésnapom alkalmából (ami konkrétan ma van, amikor írom ezt a postot) kedvesebb leszek magamhoz.

Még egy kis idő volt, visszamentem a karaokésokhoz, de már jött Case, hogy beüzemelje a japán, koreai videoklipekre a technikát. Így kezdtek megjelenni azok, akik ezeket akarták nézni. Pont most kellett énekelni a Yuri!!! on Ice-ból a History Maker-t, lányok visítoztak. Azt hittem, hogy ez a korszak leáldozott, de sajnos mindig jönnek új tizenévesek. Már régen is, de most is azt szeretném, ha az anime-nézéshez észt is osztanának, és nemcsak elalélni attól, hogy shounen ai, meg hogy mik nem vannak, hanem nézni a történetet, és egyéb tényezőket is. Mert a Yuri!!! on Ice nem rossz, de korántsem annyira jó, hogy ekkora ovációt kapjon. Mondjuk a lányok nem is a minősége miatt örültek a dalnak... de akkor is.

Na mindegy, vége lett a MondoConnak ezzel. Jó buli volt, de egyértelmű, hogy különlegessé kell tenni. Van is erre tervem, ha bejön, akkor minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt.

Az este folyamatosan figyelemmel követtem a választás eredményét, és amikor nyilvánosságra hozták azt, egyből ez a dal jutott eszembe.

2017. november 5., vasárnap

Baby Steps vs. Prince of Tennis

Jó ideje nem néztem már animét, ennek a hosszabb szünetnek szeretnék véget vetni. Holnap beviszem a mobiltelefont szervizbe (eltört a kijelzője), és utána akár ott is tudom nézni a legújabb részeket. Addig is itt ráhangolódásként írnék egy olyan animéről, amit nemrég végignéztem. Végigböngésztem a My Anime List profilomat, hogy melyek azok az animék, amiket végignéztem, és kiválasztottam egyet, amiről azt érzem, hogy tudnék róla hosszabban írni.

A Baby Steps-re esett a választásom. Ez azért is jó választás, mert lehetőség van összehasonlítani a Prince of Tennis animével, ugyanis egy sportaniméről van szó, hovatovább odáig elmegy a hasonlóság, hogy a kedvenc sportágam, a tenisz kerül fókuszba. Mindenféleképpen meg akartam nézni egy másik teniszes animét, mert bár sokáig élveztem a Prince of Tennis-t, de a 120. rész körül azt éreztem, hogy már az istenek meccsét nézem. Mintha az Olümposzra váltottam volna jegyet, ahol megnézhettem, hogyan játsszák a teniszt a görög istenek. Tehát a Prince of Tennis-ben sokkal inkább a Shounen elemek dominálnak, és egy idő után unalmassá válik, mert pont attól válik kiszámíthatóvá, mert tudom, hogy valami kiszámíthatatlan következik. Ezért vagyok kritikus a shounen animékkel szemben, és csak azokat tudom igazán értékelni, ahol van célja a harcnak, addig nekem az egész csak erőfitogtatásról szól. Ugyanez a Prince of Tennis is sajnos, amit ugyan végignéztem, és a végére ugyan éreztem, hogy egy nagy sorozatnak lett vége, de másfelől megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell többé ilyenfajta meccset néznem.

Szerencsére a Baby Steps sokkal realisztikusabb, mondhatni Slice of Life sportanime, és sokkal imponálóbb, hogy a sportágat a maga valójában mutatja meg. A főszereplő srác Eiichiro Maruo, akkor ismerkedik a tenisszel. Egy teniszakadémia tagja lesz, és abból a szempontból ugyan sablonos, hogy egy esetlen, ügyetlen fiúból lesz tehetséges játékos, de kellőképpen ellensúlyozza, hogy az anime nem hőst akar kreálni a srácból. Nincsenek benne hatásvadász jelenetek, hanem emberi a fejlődése, ezáltal tudunk azonosulni vele, és elhihetjük neki, hogy bárki lehet mestere a hobbijának, akiben megvan a tehetség, és szorgalmas is. Egy kis romantikát is belefűztek az animébe, ugyanis beleszeret abba a lányba, aki a kezdetektől bíztatja őt.

De negatívuma is van. Ei-chan amikor nem játszik, más meccsét nézi, egy füzet van a kezében, és bőszen jegyzetel. Azt elemzi, hogy más játékosok hogy játszanak, és mindezt ábrákkal is illusztrálja. Ezeket a tapasztalatokat alkalmazza a játékaiban. Egy idő után azt kezdi csinálni, amikor ő maga játszik, hogy morfondíroz magában hosszú (másod)perceken keresztül. Magában elemzi, hogy ha ide üti a labdát, akkor ezt fogja az ellenfél játékos csinálni, ha pedig a másik irányba, akkor arra úgy fog reagálni. Egyszer volt olyan, hogy tényleg percekig elmélkedett magában, és annyira ideges lettem, hogy kurvaanyázva az asztalra csaptam, és üvöltöttem, hogy üsd már el azt a kurva labdát! Az elején még jó volt hallgatni az elmélkedéseit, hogy bevitt minket a tenisz taktika rejtelmeibe, de amikor sokadjára hallom ugyanazt, ráadásul hosszabban, az azért már bosszantó volt. A másik hibája a zene. Az opening még elmegy, sőt akár jónak is lehet nevezni, de az ending rettenetes. Ilyen 16-18 évesekből álló lánycsapat énekel inspiráló, már-már verbunkos hangulatban arról, amiről az opening szól (Believe in Yourself a címe, ezzel szerintem mindent elárultam). Ezt oly módon, mintha egy énektanár megtanította volna nekik, hogy kell ilyen jellegű dalt énekelni, mert nem hangzik tőlük hitelesen és spontánnak, az biztos. Azt gondolom, hogy nem élték meg azt, amiről énekelnek. Nem élték meg azt az élethelyzetet, amikor azért kell hinni magadban, mert akkor nagyon nehéz. Ezért nem érzem hitelesnek a dalt.
Visszatérve a Prince of Tennis-re, annak pont a zenéje az erőssége. Valami fantasztikus openingjei és endingjei voltak. Ha nem láttam volna a PoT-t, akkor nem ismernék olyan előadókat, mint például HIRO-X, Kimeru vagy IKUO. Mai napig a japán zene egyik nagy veszteségének tartom, hogy HIRO-X-nek csak 5 kislemeze jelent meg összesen, egyetlen albuma sem. Személy szerint tudok azonosulni azokkal az érzelmekkel, amikről énekel, nem utolsó sorban fantasztikus hangja van. Kimeru diszkográfiáját jobban megismerve eléggé sajátságos dalai vannak. Erősen érzékelhető benne a homoszexualitás, azt érzékelem, hogy így énekel egy meleg férfi az érzéseiről, aki aktívan megéli azokat. Nem utolsósorban láttam néhány olyan képet róla, melyek arról árulkodnak, hogy tudja ő, hogy miről énekel. IKUO-t ismertem korábban, mert írt néhány dalt Okui Masami-nak, ez volt az első alkalom, hogy saját dalát hallottam, szeretem a stílusát.

A Baby Steps-nek bár vannak hibái, de azt gondolom, hogy bőven jó anime, és ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az "emberi" sportaniméket. Nem véletlen a cím. Apró lépésekben halad Ei-chan afelé, hogy igazán jó teniszező legyen, és pont az esetlensége miatt válik igazán emberivé és szerethetővé.

2016. augusztus 17., szerda

New Prince of Tennis Battle Royale módra

Ma értem a végére a New Prince of Tennis-nek. Igazság szerint örülök ennek, mert akármekkora lelkesedéssel kezdtem el nézni, a végére nagyon untam már az egész franchise-t. Az első sorozat 178 részes, a New Prince of Tennis további 13 részes, majd a három szériás National Tournament OVA összesen 26 részes, ez összesen 217 rész. Úgyhogy köszönöm szépen, a movie-kat ugyan tervezem megnézni, de nem most.

Bár teljesen nem végeztem, mert a harmadik sorozatos OVA-kból van 4 rész még. Úgy áll össze, hogy az első széria a quarter-finals, a második a semi-finals, míg az utolsó a final. És az OVA-k folytatása a New Prince of Tennis. Mert hát a Seigaku megnyerte a bajnokságot, ezért részt vehetnek egy U17-es bajnokságon, amit kemény edzés előz meg. Ezt az edzést látjuk. Tényleg nem akármi az egész történet. Az önmagában meglepő, hogy azzal kezdődik, hogy választani kell mindenkinek párt magának. Persze, azt hiszik, hogy páros meccset fognak játszani, így mindenki a barátját választja ki. Pont ezt várták a háttérben szervezők, és amikor kész van mindenki, akkor jelentik be, hogy egymás ellen fognak játszani. Persze mindenki le van döbbenve, sokan felháborodásuknak adnak hangot, hogy hát nem erről volt szó. Meg is magyarázza a coach, hogy ez a mentális fejlődésetek része. Innestől kezdtem nagyon érdekesnek látni a dolgot, és érdekelt is, hogy na vajon mi sül ki az egészből. Mennek is a meccsek, bizony győztesek legalább annyira nehezen viselik, hogy egy barátjukat kell elverni, mint a vesztesek, a vereség érzését.

És hogy mi történik a vesztesekkel? Felpakolják őket egy buszra, és egy másfajta tréningen kell részt venniük. Akkor kezdett el erős Battle Royale érzésem lenni, amikor lesnek a buszról, mert nem tudják, hogy hova is viszik őket. Aztán csak erősödött ez az érzés, amikor egy meredek hegyet kellett megmászniuk, és ami a csúcson várta őket... Az a koncentrációs táborral, vagy átnevelőtáborral egyenértékű. A legkeményebb edzések a nap 24 órájában (szinte szó szerint, mert alig aludhattak), olyan ötletek voltak, hogy csak lestem. Ilyen, hogy a léggömbök a játékosok hátához kötve, és a sasok többek között arra vannak kiképezve, hogy derítsék fel, hol vannak, és durrantsa ki őket. Akit bizony eltalál, az imádkozhat, hogy utol ne érje a coach haragja, aki egyébként rettenetes természet. Állandóan iszik, és mindennek lehordja a játékosokat. Valósággal hadsereget képez a játékosokból. Nagyon nem tetszett, ezzel a fajta edzéssel egyáltalán nem értek egyet. Volt még olyan, hogy 5.000 suhintás (már ha ez a megfelelő szó rá) a teniszütővel, majd 5 km-es futás, és ebből 3 sorozat. Meg extra nehéz teniszütőkkel gyakorolni. Persze aztán a végére elengedik őket, és látszólag jól viselték a kemény katonai viszonyokat, meg is mutatták az eredményét, de engem nem győztek meg. Az a bajom a Prince of Tennis-szel, hogy folyamatosan elrugaszkodtak a valóságtól. Ezeket aztán szépen elfogadtam magamban, de mindig jöttek olyan jelenetek, amivel megleptek (negatív értelemben), és ezzel az egész koncentrációs tábor coaching dologgal elérték a csúcsot nálam. Meg tényleg, olyan dolgok vannak az animékben, meg az OVA-kban, hogy tényleg nem tudtam hova tenni az egészet. Ilyen, hogy egy játékos a teniszpályán démonná változik, és kicsinálta az ellenfelét... Legyen, de akkor ne sportanimét csináltak volna, hanem valami háborús dolog, vagy valami olyan, ahol az ellenfelek nem tisztelik egymást. Mert olyat csinálnak egyes játékosok, hogy a való életben nemhogy eltiltanák a teniszpályától, de a rendőrség vinné el őket. Szándékosan az ellenfél arcába ütni a labdát, meg olyan erőkkel ütik el, hogy elszáll a játékos a nézőtérre. Úgyhogy nagyon kiábrándultam az egészből. A new széria openingje és endingje sem tetszik. Az opening nekem inkább vicces, azt bolondos hangulatomban szoktam énekelni, kifigurázva az énekes hangját. Mert állítólag egy énekes énekli, de a bridge-re úgy megváltoztatja a hangját, mintha más énekelné. Konkrétan Korda György feelingre vált a dolog, nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor meghallottam. Az ending nem lenne rossz, annak az animációja rettenetes. Echizen Ryoma és egy másik srác, aki állandóan "Koshimae"-nak hívja Echizent, teniszütővel a kezükben táncolnak. Nem jött be az ötlet.

Ennek ellenére nincs vége a tenisznek, mert teszek egy próbát a Baby Steps-szel. Ez a képek alapján sokkal barátságosabbnak tűnik. Holnaptól kezdek vele, megnézem mindkét szériát. Remélem ez már sokkal jobban fog hajazni a való világra.

És ha már sportanimék: Hihetetlen kellemeset csalódtam a Free! második szériájában, az Eternal Summer-ben. Az első évad eléggé kiábrándító volt, hogy buborékok meg rózsaszín felhők között kellett nézni, hogy a lányok hogy csodálják a fiúk felsőtestét, a sztori meg eléggé elenyésző volt. A második sorozatban ugyan szintén nincs nagy történet, de legalább nem kell csodálni az úszók felsőtestét, ahogy a lányok. Mindezek mellett a srácok is komolyabban, érettebben beszélgetnek egymással. És valahogy nézeti magát az egész sorozat, úgyhogy nekem bejön a második évad. Bár tény, hogy zene tekintetében szerintem rosszabbul teljesít, mert mind az opening mind az ending kevésbé maradt meg bennem, mint az első sorozaté.

2016. július 31., vasárnap

Egy hosszú anime után

Pénteken befejeztem a Prince of Tennis animét. Szép volt 178 részt végignézni belőle, valamikor január elején kezdtem el... Volt egy egész egy bő fél éves projekt. Voltak problémáim az animével, és igazság szerint a vége sem tetszett annyira, de összességében érdemes volt végignézni.

SPOILER

Ahogy írtam, nem voltam annyira oda a végéért, még akkor sem, ha az önmagában szép volt. Echizen Ryomának annyira az a pökhendi, beképzelt stílusa maradt meg bennem, hogy igazából azzal, hogy a végén a Tezukával való teniszpárbajban lemásolta mindenkinek a speciális ütését és azzal mondott meghatódva mindenkinek köszönetet, már nem érintett meg. Az tény, hogy azért az utolsó részeket jól csinálták meg, amikor a US Open-re kapott Echizen meghívót, és tépelődött magában, hogy most elfogadja-e vagy sem. Akkor láthattuk először, hogy azért benne is vannak érzelmek, és tényleg szép volt, de ez már annyira későn jött, hogy világot nem váltott meg bennem. Nem akarta otthagyni a társait, szeretett volna részt venni a japán nemzetközi bajnokságon, de azért látszott rajta, hogy nem volt őszinte tőle, amikor azt mondta, hogy marad velük. A szíve Amerikába húzta. Ahova egyébként az apja nevezte be, hogy a fia teljesítse be az ő álmát. Valami stikli volt, ami miatt annak idején megszökött a US Openről, és félbehagyta azt, ami miatt egész életében küzdött. Lényegében kijelenthetjük az ebből fakadó frusztrációjával vezeti le a kivagyiságával, mert egyébként az apjának is rettenetes természete van. Az volt egyébként a poén, hogy az apja vitte oda Echizennek a levelet, mondta, hogy szerelmes levél! Nem olvasod el? Nem... Tedd csak oda az asztalra. Biztosan azt gondolta, hogy egy lánytól jött, nekem is ez volt az első gondolatom. Mondtam is magamban, amekkora érdeklődést mutat a nők irányába, majd rohanni fog, hogy kibontsa a levelet. Sokkal jobban leköti a tenisz, minthogy lányok iránta fűződő érzelmeivel foglalkozzon. Persze kiderül, hogy az a bizonyos levél a US Open szervezőitől jött, és meghívást kapott a bajnokságra. Az Echizennek tényleg szerelmes levél. :D Aztán tényleg kiutazott Amerikába, annyira aranyos volt, hogy a macskája befészkelte magát a bőröndbe, aztán gondoskodhatott róla is. Amúgy ez neki nem feltétlen probléma, mert Ryoma-kun imádja a macskáját. Aztán itt már zavaros nekem, hogy kijutott a US Openre, cukkolták is a játékostársai japán mivolta és a kora miatt, de ő is hazaszökött... Megtudta, hogy Tezuka nyert Fuji-kun ellen egy teniszmeccsen, ezért hazarohant, hogy vele is megmérkőzzön, és ezzel a nagy harccal fejeződik be az anime.

Igazából több baki is volt az animében, azt például óriási hibának tartom, hogy Tezuka több mint 70 részen át nem szerepelt az animében. Ő ugyanis a csapatkapitány, az egyik meccs során súlyosbodott csuklósérülése, ami miatt Németországba, Münchenbe utazott rehabilitációra. Sok időt eltöltött ott, az animének több mint az 1/3-ából hiányzott, és ezáltal annyira jelentőségét vesztette a karaktere, személyisége, hogy amikor visszatért, ugyan viselkedett csapatkapitányként, meghozott néhány fontos döntést, de valahogy bennem nem volt meg az az érzés, hogy ő a csapatkapitány. Számomra végig csak egy teniszező volt a társai mellett. Aztán igazából Ryoma-kun-nek is ez a hazarohanása, hogy megmérkőzzön a csapatkapitánnyal... nagy empátiával és toleraciával azt tudom erre mondani, hogy csak ő tudhatja, hogy mi játszódott le benne, és hogy ez miért volt jó neki, de átlag ember agyával gondolkodva azt mondanám, hogy óriási hülyeséget csinált. Inkább maradok annál a gondolatnál, hogy ő tudja, hogy mit miért tett.

SPOILER VÉGE

Meg fogom nézni a New Prince of Tennis-t is, kíváncsi leszek, hogy az tartogat-e valamit. Az biztos, hogy most megint egy olyan OVA részt láttam, ami kiábrándított. Három sorozata van a "National Tournament" OVA-nak, és most nézem a második szériát, a Semi-final-t, a negyedik részről azt gondolom, hogy erős túlzás volt. Kawamura Takashi vívta meg a maga elődöntős meccsét egy olyan ellenféllel szemben, akinél 108 fokozata van a Hadokyuu-nak, és ahogy kapcsolt egyre erősebbre, úgy szenvedett egyre keményebb sérüléseket Kawamura-senpai. Egy idő után az már tényleg olyan szintű volt, hogy a való világban már rég odaát lenne, de csak azért is feláll, és végül csak ő nyeri meg, mert az ellenfél egy "egyszerű" csuklósérülés miatt nem tudja folytatni a játékot. Jaj, hagyjátok már magatokat! Hihetetlenül gagyi húzás volt így megnyeretni a versenyt Kawamurával. Le is vittem 7 pontról 6-ra az értékelést, de ha ez így megy tovább, azt fogom gondolni magamról, hogy túlzottan jóindulatú voltam. A bíró viselkedése sem volt életszerű, hogy hagyta ezt az egészet.

De az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy most már lényegesebben másképp látom a helyzetet ahhoz képest, amikor elemeztem, hogy kellenek-e shounen elemek egy sportanimében. Most már ugyan nem bánom, hogy van, de azért itt látszik, hogy a nagyon kemény jelenetekkel vigyázni kell, mert ha elfogynak az ötletek, akkor már csak ilyen idétlen hülyeségeket lehet beadni, hogy azért mégse ismételjék magukat. De az eddigiek sem voltak olyan nagy számok igazából, és bár tényleg mindegy nekem, hogy milyen csoda-ütésekkel nyernek hőseink, de az igazán kemény, tipikus shounen jeleneteknél rettenetesen lebőg az anime. Nem is tudnak sehogy sem meghatni, ezek nem valók egy ilyen sportágban.

A hibái ellenére összességében bejött az anime, mert hihetetlenül hangulatos, és meg merem kockáztatni, hogy ezért van óriási népszerűsége. Ami igazából érthető, tényleg a hangulat az, ami nagyon felhúzza az anime értékét. Nézeti magát, mert kikapcsol. Ha elengedem a hibáit, azt gondolom, hogy egy élménnyel lettem gazdagabb.

2016. július 18., hétfő

2016 nyári MondoCon - Éljen a sznobizmus?

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!

2016. július 12., kedd

Karaoke tervek a 2016. nyári MondoCon-ra

Hihetetlen, hogy úgy várom a 2016. nyári MondoCon karaokéját, mintha először mennék. Van is bőven tervem, hogy mit énekelnék. Megismertem néhány dalt idén, amit meg is szerettem, és jól is megy. Ezek az alábbiak:
  • HIRO-X - future (Prince of Tennis OP01)
  • Kimeru - You got game? (Prince of Tennis ED01)
  • HIRO-X - THE MEANING OF TRUTH (F-Zero: Falcon Densetsu OP)
  • Endoh Masaaki - DESTINY (OVA éX-Driver IN)
  • Wada Kouji - Seven
  • Kimeru - CHAIN OF MIND
Meg lehet, hogy bevállalok valamit Hayashibara Megumi-tól vagy Okui Masami-tól, csak hogy ne feledkezzek meg jószokásomról. A naked mind jár a fejemben, hogy az jól megy. Meg esetleg az Aoi Namida, az tipikus nyári dal nálam. Hayashibara Megumitól meg a Lively Motion a nagy kedvenc, de az annyira rossz, hogy a verséje olyan mély. Menni megy, de szerintem nem hangzik tőlem jól.

A felsorolásban pedig jobbnál jobb férfidalok vannak, már írtam róluk. Ahogy próbáltam énekelni őket, mindegyik megy. A Sevennel és a future-rel nem lesz gond, a THE MEANING OF TRUTH legmagasabb énekhangjai még kijönnek, de a Kimeru dalok már neccesek. Ráadásul a CHAIN OF MIND hihetetlenül érzelgős dal, tehát elő is kell tudni adni hitelesen.

Kimeru-nek egy időben elég sok dalával megismerkedtem, az OVERLAP kislemezig rendben van a dolog, de utána egyre élesebb váltás jött, és egyre furcsább érzés volt hallgatni az újabb dalait. Aztán találtam néhány érdekes képet róla, végül Sleeplesslydiának írtam meg E-mailben a gyanúmat. Ő világosított fel, de ő is csak tippeket írt, mert Kimeru nem nyilatkozik a magánéletéről, sőt még a valódi nevét sem árulta el soha. Az biztos, hogy nagyon érdekes dalai vannak, főleg 2006-tól.

HIRO-X dalait meg továbbra is nagyon szeretem, olyan dalai vannak, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Sajnálom, hogy csak öt kislemeze van összesen. :( De legalább nem lesz problémás beszerezni őket, főleg, hogy a Calling kislemez már meg is van. Viszont a THE MEANING OF TRUTH single továbbra is nagyon drága. Újonnan 100 dollár, de használtan sem sokkal olcsóbb. Sőt, alábecsültem az árat, mert a brit amazonon egy darab van csak, az is 167 font. Árban lassan eléri Okui Masami: Yume ni Konnichiwa kislemez árát. Azért is jó lenne, ha meglenne, mert a B-side tracket is nagyon szeretem, de sehol nem található meg a szövege. Lehetne abból is karaokét csinálni.

Az Endoh Masaaki dal meg szerencsére nem olyan nehéz, annak ellenére, hogy milyen hangterjedelme van az énekesnek. Ez menni fog, főleg, hogy ha karaoke verzióban benne van a "JUST DO IT!" ordítás, ami viszont már nem menne. Az OVA-ban amúgy az első részben hangzott fel ez a szám. Tehát jelöltek vannak, ahogy izgalom is van bőven.

2016. június 20., hétfő

Egy meg nem írt ismertető

Talán túlzottan drámai a cím, semmi nagy dologról nincs szó. Annyi történt, hogy mivel láttam, hogy nincs valami sok ismertető az AoiAnimén, ezért úgy döntöttem, hogy legjobb tudásom szerint segítem őket. Szétnéztem, hogy melyik az az anime, amiről nincs fent ismertető, és szívesen írnék róla. Láttam a P betűnél, hogy nincs Prince of Tennis. Elkezdtem Wordben írni. Azért nem az oldalon, mert ha esetleg nem tudom befejezni, vagy nem jön több mondat (ihlet), de nincs befejezve, akkor mentsek. Semmi ilyen akadály nem volt, be tudtam fejezni, aztán amikor küldeném be az ismertetőt, láttam, hogy japán címet is meg lehet adni. Ekkor esett le, hogy hoppá, "Tennis no Ouji-sama"-ként nem néztem meg, és mint kiderült, hiba volt, mert ezen a címen van kint. Mondjuk hibának nem mondanám, mert nem volt elfecsérelt az idő. Azért sem, mert azért a nemrégiben megírt blogpost után is sokat gondolkodtam az animén. Valahol éreztem, hogy nem feltétlen helyén valók azok a kritikák, amiket megfogalmaztam, hiszen ha ilyen egy sportanime, akkor így kell nézni őket, és nem a való élet teniszéhez kell hasonlítani. Itt hibáztam, ezt elismerem. Igyekeztem ennek fényében megírni az ismertetőt. Ugyan egy mondatos utalás mégis lesz rá a teljesség kedvéért, de átértékeltem magamban néhány dolgot az anime kapcsán. Tehát helyesbítés gyanánt is jó, ha ide kikerül, meg hát itt megmutathatom, hogy ha írnék ismertetőt, az hogy nézne ki.
Hazaérkezett Amerikából a 12 éves Echizen Ryoma, aki az ottani egyik teniszakadémia csapatát erősítette. Jó néhány bajnokságot megnyert, és úgy tűnik, túl nagy falat a japán teniszezőknek. Bekerül a Seishun Gakuen (röviden: Seigaku) nevű teniszakadémiára, ahol lehetősége is akad azonnal megmutatni a tudását: megsemmisítő vereséget mér az egyik teniszerőre.
A Seigaku tagjainak mindennapjait követhetjük figyelemmel. Annak ellenére, hogy Ryoma-kun hihetetlenül beképzelt és pökhendi, mégis megszeretik őt a csapattársai, hiszen szinte mindig győzelemre viszi a csapatát. Történet tekintetében alapvetően két részre osztható az anime. Egyrészt láthatjuk a csapat felkészülését, edzéseit, betekinthetünk az életükbe. Mindenkiről megtudhatunk érdekességeket, melyek által még közelebb kerülhetnek hozzánk. A sztori másik főszála a nemzeti bajnokságok, ahol a Seigaku megmérettetik, az ország más akadémia tagjaival.
A főszerelőkről bővebben: 
Echizen Ryoma: 12 éves srác, aki egy amerikai akadémián tanult teniszezni. Láthatóan kemény embert faragtak belőle, ugyanis nemcsak kiváló játékos, de nagyon hűvös személyiség. Egyedül a csapatkapitányt, Tezukát tiszteli, meg a macskáját, Karupint szereti nagyon. Rideg személyisége ellenére népszerű, hiszen a meccsein mindig a legjobbját nyújtja, ezáltal győzelemre viszi a csapatát. 
Tezuka Kunimitsu: A Seigaku csapatkapitánya, szigorú és következetes. Döntésein csak indokolt esetben változtat. Ő az, aki meglátja Ryoma-kun valódi képességét, és folyamatosan bátorítja, hogy fejlődjön. Komoly csuklósérülés miatt az egy időre Németországba utazik rehabilitációs kezelésre. 
Fuji Shuusuke: Alapvetően egy nagyon kedves srác, aki látszólag gondtalan. Mérkőzéseken ezzel ugyanezzel az attitűddel legtöbbször megalázó vereséget mér az ellenfeleire. Szinte mindig csukva van a szeme, csak akkor nyitja ki, amikor komoly baj van. De akkor fenyegető a tekintete, és haragja elől nincs menekvés 
Inui Sadaharu: Napszemüvege mögött pókerarccal szemléli az eseményeket. Hihetetlen intelligens, mániája, hogy mindenkiről jegyzeteket ír, ennek alapján találja ki a stratégiáit az adott ellenfél játékossal szemben. Csak az adatoknak és a számolnak él. Érdekesség, hogy különböző zöldségekből összeturmixolt itallal fenyegeti a vesztes játékost, aki rendszerint elájul tőle. 
Kaidoh Kaoru: Ryoma mellett ő a másik rideg személyiség, aki rendszeresen hajba kap Momoshiróval. Kellemetlen teniszjátéka van: Agresszív, elsődleges célja az ellenfél játékos kifárasztása. 
Kawamura Takashi: Apjának Ramen-standja van, neki szokott besegíteni, de sokkal jobban szereti a teniszt. Agresszív alapvonal játékos, mindig amikor teniszütő kerül a kezébe "BURNING!" felkiáltással tűzbe hozza magát, onnantól az ég kegyelmezzen az ellenfelének. Néha japánokra jellemző sajátossággal beszél angolul. 
Kikumaru Eiji: Annak ellenére, hogy az idősebbek táborát erősíti, kifejezetten laza, már-már gyerekes személyisége van. Szeret mások nyakába ugrani, Ryoma-kunt pedig chibi-nek hívja a kora miatt. Tipikus páros játékos, Oishi-vel együtt alkotják az aranypárost. A meccseket nagyon komolyan veszi, játékát különböző akrobatikus mozgásokkal színesíti. 
Momoshiro Takeshi: Alapvetően mindenkihez kedves, de lobbanékony természet. Sokszor magára veszi, amit Kaoru mond, ezért gyakran összevesznek. Eleinte egyesben játszott, majd átment párosba. Ő alkalmazza a legtöbb trükköt a játékai során, gyakran hibára kényszeríti ellenfelét. 
Oishi Shuichiro: Ő lesz a csapatkapitány-helyettes, amíg Tezuka rehabilitáción van Németországban. Szívén viseli csapattársai lelki dolgait, gyakran segít nekik a bajban, ezért megkapta a „Seigaku-mom” becenevet. Eiji-vel szokott párosban játszani, együtt alkotják az aranypárost. 
Az anime rendkívül hosszú, 178 részes, ez idő alatt több új szereplővel is találkozhatunk. Az anime nemcsak a sportág szépségeit mutatja be, de az árnyoldalaiba is betekintést nyerhetünk, azáltal, hogy néhány olyan szereplő is feltűnik, akinek csak a győzelem a cél, és ezért képes átgázolni mindenkin. Az elején még kifejezetten emberiek a különböző teniszmérkőzések, viszont, ahogy haladunk előre a történetben, úgy dominálnak egyre inkább a különböző shounen elemek, ezáltal egyre kevésbé valósághűek a meccsek. 
Ennek fényében talán nem ajánlható az anime azoknak, akik a sportanimékre jellemző sablonok miatt kerülik ezt a stílust, mindenki más nagyon jól fog szórakozni rajta. Korához képest meglehetősen szép anime, és a szereplők változatos jellemének köszönhetően mindenki találhat magának kedvenc karaktert. A zenék is nagyon jóra sikeredtek, mind az openingek, mind az endingek valamint az innerek is kellőképpen hangulatossá teszik az animét. A zenei repertoár emellett is hihetetlen széles, hiszen rengeteg character song van.

2016. június 17., péntek

Kellenek-e Shounen elemek egy sportanimében?

A 144. résznél tartok a Prince of Tennis-ben, tehát már nincs olyan sok hátra. Amekkora lelkesedéssel veselkedtem neki, mostanra már annál inkább azon a véleményen vagyok, hogy hála istennek, hogy mindjárt vége. Na jó, ez talán erős, de az biztos, hogy amennyire jónak tartottam az elejét, mára annyira vagyok csalódott. Nem örülök annak, hogy egy-egy teniszmérkőzés alatt egyre inkább a shounen elemek dominálnak, és nem magát a sportágat mutatja be.

Még az elején megvolt az első nagy törés, konkrétan a 38. részben, amikor Akutsu Jin belépett az animébe, és terrorizálta a 10 év körüli Kachirót. Nem túlzás, tényleg nem kegyelmezett neki, nagy erővel ütötte felé a teniszlabdákat, közben olyanokat mondott rá, amit nem szégyellt. Mondta, hogy csak jött bemutatkozni. Komolyan megijedtem tőle, nem értettem, hogy ezt most miért? Nem láttam olyan nagyon sok animét, elismerem, de már ezzel a bemutatkozásával Akutsu lett számomra a legundorítóbb karakter, akit eddig láttam. Láttam furcsa embereket animékben, akik így vagy úgy akadályozták, vagy terrorizálták a főhőst, de olyat még eddig nem, aki gyereket bánt, mindezek mellett instant bűnöző arca van. Mint aki most szabadult a börtönből. Eleinte nem szerepelt sokáig, a 45. rész körül Echizen Ryoma legyőzte Akutsu-t egy teniszmeccsen, utána el is tűnt. Fellélegeztem, hogy soha nem fogom látni, de időnként (szerencsére ritkán) feltűnik. Ugyan nem bánt senkit, de ezzel a bemutatkozásával egy életre elásta magát nálam.

Miután eltűnt, megint azt éreztem, hogy egyre jobb az anime, sőt, azt gondoltam, hogy a Prince of Tennis-nek vannak a legjobb fillerei, amit eddig valaha láttam. Hihetetlen ötlet volt például chibi-mivoltukban feldolgozni a Hófehérke és hét törpe mesét, vagy egy másik részben a szereplők egy családot alkottak. Mindenki a személyiségének megfelelő családtag lett. Bizony, annak ellenére, hogy szinte csak fiúk a főszereplők (az edző speciel nő), volt olyan köztük, aki édesanyát és nagymamát alakított. A legviccesebb Kaidoh Kaoru volt, akik egy bébi volt. Alapból egy eléggé nehéz természet, sokat veszekszik a többiekkel. Érdekessége, hogy általában sziszegős fújtatással jelzi, hogy tudomásul vette, amit mondtak neki. Ilyenkor szoktam mondani magamban, hogy na, ereszt a léggömb. Szóval bébiként nyilván nem beszélt, de állandóan sziszegett mindenen. A legaranyosabb egyébként Ryoma macskája Karupin, aki addig nem hagyja békén áldozatát, amíg az nem játszik vele. Hihetetlen aranyos a nyávogása, mellesleg ő az egyetlen, akit Ryoma szeret. Pökhendi jelleme cseppet sem szelídül az idők során, csapattársaihoz továbbra is flegma, a csajokhoz rettenetesen bunkó, egyedül a macskájához kedves.

A legfőbb problémának azt tartom, hogy egyre több shounen elem kerül bele a különböző teniszmérkőzésekbe, így egyre kevésbé lesz "élethű" az anime. A 110. rész körül kezdtem azt gondolni, hogy jó anime, de kezd már sok lenni, majd a 120. rész után kezdtem komolyan unni az egészet. Értem, hogy esetleg lehet a "szupererő" is egy sportanime sajátossága, de egy idő után pont azért válik érdektelenné az egész, mert tudom, hogy úgyis visszaüti. A közelében nincs a labdának, de egyszer csak ott terem, és biztos, hogy vissza fogja ütni a labdát. Úgyis a főhős fog nyerni. Már ezért nem történik semmi váratlan. Ennek fényében már inkább zavar az, hogy olyan szintű teniszmeccseket látunk az animében, amiről tudható, hogy fizikai képtelenség a valóságban kivitelezni. Csak pár éve nézek teniszmeccseket (elsősorban ATP 1000-es tornákat a DIGI Sporton), így szakértőnek semmiképp nem mondanám magam, de annyira látok bele a dolgokba, hogy tudjam, hogy vannak olyan dolgok az animében, amit még a világelsők sem tudnak megcsinálni. Például oldalra vetődnek a labdáért a játékosok, és képesek átütni a másik oldalra. Ez a valóságban azért nem lehetséges, mert minden energia arra megy el, hogy oldalra vetődve elérje a labdát, és arra már nem marad erő, hogy egyáltalán elüsse azt. Arról meg már nem is érdemes beszélni, hogy néha akkorát ugranak, hogy még egy szöcske is megirigyelné. Sok ilyet lehetne még mondani, az is eléggé extrém, amikor Echizen Ryoma a Drive B nevű ütés kivitelezéséhez elkezd úgy csúszni a pályán, mintha jégpályán teniszeznének. Láttam már elég shounent ahhoz, hogy tudjam, hogy ezek a tipikus elemei, de kifejezetten zavaróak számomra egy sportanime esetében. Nemrég kezdtem el OVA-kat is nézni, teret adtam a Prince of Tennis The National Tournament-nek is, ebben hatványozottan benne vannak a shounen elemek, mivel itt csak a bajnokságot látjuk. Az eredeti sorozatot az menti meg, hogy azért láthatunk érdekes történéseket a főszereplőkről. Ezek ugyan sehova nem viszik a történetet, de érdekessé teszik az adott karaktert, némyelek kifejezetten szórakoztatóak. De például az OVA a negyedik részének végén a Match Point-nál (meccslabda) a hálót érte a labda, így hősünk elvesztette volna a meccset. De a labda fogja magát, egyszer csak önmozgó lesz, és szépen átgurul az ellenfél térfelére. Itt értékeltem le 4 pontosra az OVA-t (a 10-ből). Lehet, shounen elemeket használni, de ezen a szinten már nevetségessé vált számomra az egész.

Az a személyes véleményem, hogy egy sportanimének inkább slice of life kategóriába kellene tartoznia, és sokkal inkább a sport valódi oldalát megmutatni, így akár tanítójellegű is lehet az anime. Megmutatná, hogy olykor nem szégyen veszíteni, a csapatok összetartanak. Ugyanis a Prince of Tennis-ben az is előfordul, hogy az ellenfél klubok tagjai mindenfélének lehordják egymást, persze a Seigaku tagok (ahol hőseink vannak) mind elengedik a fülük mellett. Akármennyire is az erőfitogtatás is része a shounennek, de azt gondolom, hogy egy sportágat bemutató animének inkább az emberi oldalát kellene mutatnia, a sportág szépségeire fókuszálni. Nem mondom, biztos van a való életben is torzsalkodás sportolók között (teniszezők esetében elég csak Nick Kyrgios-ra gondolni), de inkább olyan sportaniméket néznék, amelyik jobban tükrözi a való élet sportéletét. Még amit hiányolok egy ilyen alkotásban a jellemfejlődés. Tudom, hogy nem szokás ezt alkalmazni, de sokkal jobbak lennének az ilyen típusú animék, ha láthatnánk karakterfejlődést. Ha valahol, akkor itt lehetne igazán bemutatni a jellemfejlődést. Elveszíteni egy meccset, azt feldolgozni, sporttársakkal való kapcsolat, bajnokságra jutni, annak kemény felkészülései. Ha van ilyen, szívesen veszek ajánlásokat.

2016. április 10., vasárnap

Logikátlan befejezés és karaoke tervek

Már többször írtam arról korábban, hogy vannak dalok, melyek valódi jelentésére, varázsára csak sokkal később jövök rá, mint amikor először meghallgattam. Ilyen nekem most Yonekura Chihiro: Hoshi ni Naru Made dala. Ismertem már régebbről, de tegnap új szintre lépett nálam. Az este úgy döntöttem, hogy meghallgatom a 2004-ben megjelent azuré albumát, és amikor ez a dal jött, mint egy varázslat, el lettem bűvölve a dal által. Elhallgattam már korábban is, ha volt, örültem neki, de tegnap este azt éreztem, hogy csodát tesz velem ez a dal. Megjelent külön kislemezen is, aztán ott hallgattam többször, és ismét éreztem, hogy katarzisba kerülök a dallal. És van karaoke verziója is, úgyhogy majd fogok vele dolgozni. Fontolgatom amúgy a Yonekura Chihiro dalokból a kfn-t, csak az a baj, hogy bár elég sok kislemez megvan tőle (még ha 128 kbps-ben is), viszont alig van róla háttérkép, mert bár az albumok mind elérhetők 320 kbps mp3-ban és flac-ban, de a borító nincs bescannelve, így nem nagyon van róla háttérkép. Ugyanazokat meg nem akarom annyiszor felhasználni, másrészt meg szeretem, ha "korhű" képeket használhatok egy adott karaokéhoz. Például, ha egy dal 1997-es, akkor az 1997-es képeit szeretném az énekesnőnek használni háttérképnek a kfn-ben. Okui Masami-nál ezt meg lehet csinálni, mert az összes albuma be van scannelve, és szerencsére a photoshop- és GIMP-szakértő rajongók kellőképpen aktívak, hogy ezeket háttérkép formájában is fel lehessen használni. Meg Okui Masami dalokkal azért is könnyebb dolgozni, mert jóval több animés dala van, így anime háttérképek is rendelkezésre állnak. Yonekura Chihiro is ismert, mint anison énekesnő, de van jónéhány kislemeze, melyek nem köthetők animéhez, így azokhoz az énekesnő saját képeit használnám fel. Csak híján vagyunk a borítóknak. Bár vele azért is nehéz, mert vannak alig ismert animéi. Például a Rokumon Tengai Mon-Colle Knights-hoz nagyon nehéz volt normális minőségű (mind felbontás, mind "tartalom" tekintetében) képet találni. Majd egyszer megcsinálom a Just Fly Away és a Return to myself kislemez dalait is, de most a Prince of Tennis van előtérben.

Mert nézem, nézem és fenntartásokkal ugyan, de élvezem. Tegnap duplarészt (filler) láttam, a 87-88. epizódokat, és megint nagyon jó volt. A 64. rész volt nagyon ötletes, nem kevésbé a fentebb említett duplarész is. Nagyon jó ötleteket találnak ki, tele van burkolt öniróiával, és a körítés is nagyon tetszik. Ma a 89. rész jön, gondolom, megyünk vissza az eredeti sztorihoz. Alapvetően tényleg jó, de kicsit kezd unalmassá válni, hogy ennyi idő után is meglepődnek, hogy pl. Echizen Ryoma Twist Serve-vel szervál, vagy hogy bevetik a Boomerang Snake-et, vagy alkalmazzák a Drive B-t, ezek mind bombabiztos győzelmet garantálnak. Azért az lászik, hogy bőven alkalmaztak shounen elemeket az animében, nemcsak a jó nevű ütések miatt, hanem mert tényleg olyan harc megy a teniszpályán, hogy már-már Shongoku is tanulhatna tőlük. A másik meg... szinte már nem is számít spoiler-nek, ha kiírom, hogy egy bajnokság, úgy zajlik, hogy egy jön egy ellenfél játékos egy másik akadémiából (prefektúrából), akik mindig meglepik az egyik Seigaku-s (ez az akadémia, ahol az anime lényegében játszódik, innen származnak főhőseink) játékosainkat. Kilátástalannak tűnik a mérkőzés, majd aztán hirtelen megrázza magát, megfordítja a jelenlegi állást, és mit ad isten? Meg is nyeri a meccset. Persze keményen izzadva, mert olyan szintű párbaj megy a pályán, hogy még a mi világelsőink (Novak Djokovic és Serena Williams) is szinte tehetetlenek lennének. De hát erről szól egy shounen anime, nem igaz? Viszont a másik, ami nem tetszik - és ez igaz általában a sportanimékre - hogy nincs jellemfejlődés. Az egy dolog, hogy nincs komoly történet, mert ne legyen, azzal nincs baj, de hogy jellemfejlődés nincs, azt kevésbé nyelem le. Főleg annak fényében, hogy a 26. részben Ryoma apja úgy "búcsúzott el", hogy na milyen szép fejlődésen fog átmenni a fia. Én jellembéli fejlődésre gondoltam, ennek fényében zavaró számomra, hogy ugyanolyan pökhendi és kivagyi, mint az első részben. Mintha semmi nem történt volna, pedig miért is ne lehetne jellemfejlődés egy sportanimében, hiszen általános tény, hogy a sport fegyelemre, kitartásra és hasonlókra tanít. Ebből kifolyólag lazán lehetne fejlődés egy animében, de igazából mindenki ugyanolyan, mint az első részben. Mintha a belső tulajdonság egy statikus állapot lenne. Hosszasnak tűnik a hibák sorolása, de tényleg a Prince of Tennis még mindig sokkal nézhetőbb, mint például a Free!, de még a Tsubasa Kapitány sem tetszett. A negyedik openingnél és az ötödik endingnél tartok most az animében, elég érdekesek:
  • Ikuo: LONG WAY - Ismerem az énekest régebbről, hiszen Okui Masami-nak is írt néhány dalt, meg a koncertjein ő a basszeros. Elég jó énekes, meg kell hagyni, jól bánik a rock zenével. A hangja is rockos stílusú, a dal is ilyen, és nagyon jól áll neki. Nagyon izgalmasnak indul, de a disszonanciát a refrénben nem szeretem. Ettől függetlenül fülbemászó, többször éneklem magamban az angol részét. 8/10
  • Fureai: Kaze no Tabibito - Nagy örömmel tölt el, ha olyan férfi előadót hallhatok, aki érzelgősebb dalt énekel, és tudok azonosulni vele. Most is egy ilyennel van dolgom. Maga a cím is adja magát, de azt gondolom, hogy ez a dal igazából Tezukát búcsúztatja, aki átmenetileg elhagyta a csapatot. Nagyon szép, búcsúzós hangulata van. 10/10

Nemrég fejeztem be a Shoujo Kakumei Utenát, és háát... Nyers lenne azt mondani, hogy csalódott vagyok, de eléggé logikátlan a befejezés. Lehet neki értelmet adni, meg belemagyarázni dolgokat, de igazából az már egyéni látásmód kérdése. Mert miért csinálta Himemiya a 39. rész elején azt, amit, aztán miért bánja meg, és miért "indul el" tökéletesen az ellenkező irányba? Cselekedet tekintetében... Mindenesetre nagyon örültem, amikor meghangzott Okui Masami-tól a Rose & Release. Igaz, csak a Rondo-revolutionnak (opening) egy lalázós változata, de sokkal jobban szeretem mint az eredetit. Meg fogom majd nézni a movie-t is, az Adolescence Mokushiroku-t is. Egyrészt remélem, hogy méltó befejezése lesz a történetnek (már, ha az anime történetének folytatása lesz), másrészt meg annak a betétdala Okui Masami: Toki ni Ai wa című dala, ami nagy kedvenc.

Most viszont a Lost Universe-t nézem az Utena után. Ez nemcsak azért keltette fel a figyelmemet, mert Hayashibara Megumi alkotás, hanem mert a Slayers mangakájának alkotása, és reméltem, hogy hasonló humor vannak ebben is. Hát, humort eddig nem nagyon láttam, de inkább az a bajom az animével, hogy űrbéli, futurisztikus története van, ami tőlem tökéletesen távol áll. És ez az anime sem keltette fel az érdeklődésemet a téma iránt. Így nagyon nem is tudok mit írni róla, mert ezzel bebukott nálam a dolog. Végignézem, mert csak 26 részes, és úgy vagyok vele, hogy legyek műveltebb, ha Hayashibara-samáról van szó, de amúgy teljes közönnyel nézem az animét. Nagyon nem is tudom, hogy mi történik, és megmondom őszintén, nem is foglalkoztat. Az opening és az ending azért ne maradjon ki az elemzésből:
  • ~infinity~∞: Sokban hasonlít a Successful Mission dalra, de korántsem olyan erős. Nem is nagyon hozza a Hayashibara Megumi-tól elvárt minőséget. Bár amikor megismertem, egyedi ötletei miatt sokat hallgattam (pl. második refrén utáni suttogó háttérvokál hang), de igazából ez a dal komolytalan számomra, nincs benne olyan, ami az átlag fölé emelné. 6/10
  • EXTRICATION: Az ending már több szót érdemel. Hayashibara Megumi is egyedi hangszínben énekel, és ez izgalmassá teszi a dalt, de a zene "témája" is érdekesebb, jobban magához vonja a figyelmemet. A karaoke verziót is szeretem hallgatni. 8/10

Az openingre is igaz, hogy egyedi hangszínben énekel az énekesnő, de az egy sablonos anime dal. Mindazonáltal a kislemez rendkívül sikeres volt, a 8. helyet érte el az Oricon chart-on és 141.510 példánnyal a 3. legsikeresebb szóló kislemeze az énekesnőnek. Amúgy az animében is egyedi hangon szinkronizál, konkrétan fel sem ismertem a hangját, de aztán meglett. Hozzászoktam, hogy harsány karaktereknek adja a hangját, és bár Canal (mindenkinek furcsa - bár logikus - angol neve van) is cserfes, de nem annyira hangos, mint például Lina Inverse, így Hayashibara Megumi is másfajta hangot ad neki. Ma láttam a 3. részt, majd kiderül, hogy esetleg feldobja-e valami.