A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tomoe Ohmi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tomoe Ohmi. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. december 17., vasárnap

Offline lejátszási lista karácsonyi dalokból

Küszöbön a karácsony, hát hogy lehet, hogy csak ma jutott eszembe, hogy offline hozzak létre lejátszási listát azokból a karácsonyi dalokból, amiket annyira szeretek? De még van idő egy kicsit még kiélhetem idénre is ezekkel a csodálatos dalokkal a karácsonyi hangulatot.

Ezeket a dalokat elsősorban karácsonykor, téli időszakban hallgatom, ezért teljesen az ünnepekre emlékeztetnek. Régóta elkísérnek az ünnepekkor. Többször listáztam már ezeket az albumokat, kislemezeket, dalokat, melyeket ilyentájt hallgatok, a teljesség kedvéért álljon itt is.

Albumok

  • Okui Masami: angel's voice
  • Karácsony János: Boldog Karácsony
  • Nox: Karácsony

Kislemezek

  • Okui Masami: Melted Snow
  • Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari
  • Suara: Mai Ochiru Yuki no You ni
  • Suara: Merry Christmas

Dalok

  • Hayashibara Megumi: Cherish Christmas
  • Okui Masami: SNOWY
  • Yonekura Chihiro: to LOVE.
  • Yonekura Chihiro: WINTER WISH
  • Suara: Rin to Shite Saku Hana no You ni
  • LGT: Ha eljönnek az angyalok
  • Zorán: Kell ott fenn egy ország

Azért van offline a lejátszási lista, és nem Spotify-on, mert ott ezen dalok kb. fele érhető el. Ha minden elérherő lenne, amit szeretek, akkor szerintem nem is hallgatnék offline digitális formában dalt. De mivel nem ez a helyzet, ezért a Winamp mai napig gyakran használatos program nálam. Offline szinte minden dal megvan, amit szeretek, így csak így tudok minden dalt meghallgatni, amit szeretek. Ezért van az, hogy a Spotify Wrapped messze nem ad teljes képet az idén hallgatott dalok statisztájáról. Egyébként is utálom, mert már november végén kiadja az éves zenei statisztikát. Tisztelettel jelezném, hogy az év nem 11 hónapból áll, és nem decemberrel kezdődik az új év! Tehát már csak ebből a szempontból is pontatlan a Spotifyos statisztika. Ha valaki kíváncsi arra, hogy miket hallgattam idén, nagy tisztelettel ajánlom figyelmébe a Last.fm profilom 2023-as statisztikáját. Majd december 31-én kilistázom a végleges statisztikát, ahogy csinálom minden évben.

Ahogy utánaolvastam, legtöbb esetben két ok miatt nem került fel egy-egy album a Spotifyra. Vagy szerzői jogi problémák miatt, és ez sok mindent magába foglal. Vagy azért, mert jogutód nélkül szűnt meg a lemezkiadó cég, és nincs aki gondoskodjon a dalokról. Plusz egy személyes ok, ami miatt nem használom annyit a Spotifyt: Sok dal címe vagy előadójának neve pontatlanul van fent, így a Last.fm profilomon össze-vissza lennének. És egy statisztika úgy jó, ha minden egyes dalhoz tartozó statisztikák egy adathoz tartoznak, és nem többhöz szétszórva. Így is van némi kavarodás a profilomban, nem kell azt tovább bolygatni.

De hogy ne vesszen el végleg az ünnepi hangulat: Ezek azok a dalok, melyek megadják számomra a karácsony szakrális hangulatát. Már a plázában is csak fülhallgatóval a fülemben tudok meglenni, mert borzasztóan idegesítenek azok az idióta trendi karácsonyi dalok, amiket állandóan nyomatnak. Számomra azok teljesen ledragálják a karácsony értékét. Ezért is esélytelen, hogy ilyenkor akárcsak a holland Radio 538-ot hallgassam. A karácsonyi időszakban az a rádióadó is hallgathatatlan. De azokkal a dalokkal, amik a listámban vannak, tényleg úgy érzem, hogy felkészítem magam lélekben a karácsonyra. Felnőttkoromban ismertem meg ezeket a dalokat (kivéve az LGT és a Zorán dalt), de teljes mértékig a gyerekkorom karácsonyát hozza vissza a maga szépségével, várakozásával, reménységével, szeretettel teljes mivoltában. Semmi ömlengés, ajnározás, csak amiről tényleg szól a karácsony. Most is ezt hallgatom, és olyan érzésem, hogy nagyon szépek lesznek az ünnepek. Minden évben fogom hallgatni ezt a lejátszási listát ebben az időszakban.

2023. november 5., vasárnap

Karácsony szezon 2023

Ma van Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemezek megjelenésének 15. évfordulója.

Meghallgattam ma is ezt a két kislemezt, és örömmel konstatálom, hogy most is szeretem hallgatni őket. És bizony, már 15 éve jelent meg. Emlékszem is, hogy nagyon vártam akkor Okui Masami soron következő stúdióalbumát, aminek megjelenését szintén 2008. november 5-ére időzítették. Bár már akkor szóltak hírek arról, hogy a megjelenését elhalasztják 2009. február 25-ére, de bíztam abban, hogy mégis megtalálom. Az album végül később jelent meg, de ezzel a két kislemezzel is elégedett voltam.

Ha jól emlékszem, úgy harangozta be Okui Masami a dalát, mint egy karácsonyi dal, amit azokról szól, akik egyedül töltik az ünnepeket. Sok szó van a szövegben az emlékekről, és arról, hogy mit jelent egy általunk szeretett ember számunkra. Még most is erős a kislemez.

Ohmi Tomoe dalának szövege is hasonló. Szintén az emlékekről a szeretett személy szeretetéről szól, ami különbség, hogy Ohmi Tomoe éneke nem annyira jelentősségteljes. De ő is szépen énekel, szeretem hallgatni a kellemes hangját, jól visszaadja a kellemes emlék érzését.

Az viszont csalódás volt számomra, hogy egyik dalban sem hallunk élő hangszereket. Erősen olyan hatása van a daloknak, mintha vonós hangszereléssel vették fel. De a belső borítón egy ember neve olvasható az "all instruments" mellett. Azt meg nem hiszem, hogy a zenész egy vonós mindenes lenne, ezért az egész csak szintetizátor hangzás lenne. Pedig nagyon jól állna a dal hangulatához egy valódi vonós hangzás. Van annyira emelkedett hangulata a daloknak, és vannak annyira jók az énekesnők, hogy még szebb lett volna az énekük, ha élő lett volna minden hangszer. Egyébként az Okui Masami dalban jobban kihozták a vonós hangszer érzetét, az Ohmi Tomoe dal hangszerelése valamivel egyszerűbb, abban nyilvánvaló, hogy nem hallunk egyik hangszert.

A két kislemez borítója is hasonlít egymásra. Olyannyira, hogy vannak képek, melyek ugyanazok. A fő kép ugyanabban a teremben készült, az Okui Masami kislemezen Okui Masami látható elöl, Ohmi Tomoe van a háttérben, az Ohmi Tomoe kislemezen vica versa. A lényegi különbség lényegében csak a hátsó borítón látható animációs kép. Egyébként minden más ugyanaz, vagy legalábbis ugyanarra a koncepcióra készült.

De továbbra is nagyon szeretem a két kislemezt. Olyannyira, hogy hagyománnyá vált, hogy a kislemez megjelenésének napja, vagyis november 5-e a karácsonyi szezon első napja nálam. November 5-től rakom ki magamnak a karácsonyi fényeket, mától eszek narancsot, mandarint, meg egészmogyorót, halászlevet, mától iszok narancs ízű teát, illetve gyakrabban hallgatok karácsonyt dalokat. Azokról ebben a blogpostban írtam. Ezt két magyar nyelvű albummal egészíteném ki:

  • Nox: Karácsony
  • Karácsony János: Boldog Karácsony

Ezeket szoktam még hallgatni, illetve a teljesség kedvéért álljon itt a lista a karácsonyi japán albumokkal a fenti két kislemezt leszámítva:

  • Okui Masami: angel's voice
  • Suara: Maiochiru Yuki no You ni

Illetve néhány karácsonyi hangulatú japán dal.

  • Okui Masami: SNOWY
  • Suara: Merry Christmas
  • Hayashibara Megumi: Cherish Christmas
Ezek a dalok szebbé teszik a karácsonyomat, illetve ezt az időszakot.

2018. december 31., hétfő

Japán vs. nyugati karácsonyi dalok

Bár most már inkább szilveszteri hangulat uralkodik, mint elkésett blogpost azért írnék karácsonyi dalokról. Japán téren olyan nagy újdonságokról nem lesz szó, hiszen ugyanazokról a karácsonyi dalokról lesz szó, amikről évekkel korábban is írtam, inkább csak összehasonlításként azokkal, amiket a rádiókban lehet hallani.

Magyarországon is egy angol rádióadót szoktam hallgatni a Heart-ot, ami decemberben, ahogy az menetrend-szerű, ontotta magából a karácsonyi dalokat. Eleinte csak félóránként egyet, aztán negyedóránként, végül a karácsony vészes közeledtével szinte minden második szám karácsonyi dal volt. Amivel nem is önmagában az a baj, hogy karácsonyi, mert attól még lehet jó, hanem pont mert nagyon rossz. Mondjuk ennek egyik fő oka az, hogy az angolszász országokban a karácsony egy vidám, már-már bulizós ünnep, amikor szinte minden ház elé kikerülnek az égősorok, emberek télapónak öltöznek, mindenféle idióta rénszarvasos kötött pulóverben járnak. Csak a legkisebb nyomokban találkozni azzal, hogy a karácsony Jézus születésének ünnepe, és ezt a fajta bolondozást jelenítik meg a nyugati karácsonyi dalok. Amik teljesen vidámak, mintha egy angyal szállt volna le közénk, rossz érzéseknek nyoma nincs, ilyenkor mindenki a legboldogabb. Aztán persze karácsony után még egy kis jóság, de újév után visszaáll minden a régi kerékvágásba. És ezeket a pozitív érzéseket jelenítik meg a karácsonyi dalok. Csakhogy ezekkel nemcsak azért nehéz azonosulni, mert minálunk, Magyarországon, Közép-Európában egy csendes, meghitt ünnep, hanem mert teljesen elinfálják a karácsonyt is. Egyébként is egy álszent világban élünk, és hogy ez az álszentség még hatványozódjon is karácsonykor...

De mi a helyzet a japánokkal? Mivel oda sokkal később jött el a karácsony, és a kereszténység is csak nagyon kicsi százalékban van jelen a szigetországban, ezért ott teljesen mást jelent a karácsony. Méghozzá a szerelmesek ünnepe. Ehhez is tartozik egy hagyomány, méghozzá, hogy mindenképp együtt kell lenni ilyenkor valakivel, különben jövőre egész évben egyedül marad az illető. És hogy ne hagyja el őket a jószerencséjük képesek akár alkalmi barátot is szerezni. Tehát itt is rendesen dívik "kifelé virítunk" életmód, és akármennyire is szeretem a japánokat, ezzel sehogy nem tudok azonosulni. Értem én a gondolkodást, de én ezt még tovább gondolnám. Aki csak alkalmi párt talál magának, annak arra az évre biztos, hogy nem lesz valódi párkapcsolata, csak valaki, akivel azt mutathatja kifelé, hogy kapcsolatban él. Lehet fokozni a dolgokat, ennek ellenére azok a japán karácsonyi dalok többsége, amiket ismerek, idealista véget vázolnak fel, néhány kivétellel. Aki régóta követ, annak ismerős lehet a lista, de azért álljon itt:
  • Okui Masami: angel's voice (mini-album)
  • Okui Masami: Melted Snow (kislemez, Fuyu no Rondo OP)
  • Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari (kislemez, Fuyu no Rondo insert)
  • Suara: Maiochiru Yuki no You ni (kislemez, WHITE ALBUM ED01)
Illetve néhány karácsonyi dal:
  • Okui Masami: SNOWY
  • Hayashibara Megumi: Cherish Christmas
  • Suara: Merry Christmas
A felhozatal mondanivaló és érzelmek terén némileg változatosabb, mint a nyugati karácsonyi dalok. Vannak köztük kifejezetten szomorú dalok (Okui Masami: Melted Snow, Tabibito), illetve van néhány dal, ami a karácsony keresztény mivoltára utal (Okui Masami: introduction ~Maria~ és 12 Gatsu Kyuujitsu Kutsushita wo Katta, ennek leginkább a vége). Van egy ANGEL'S VOICE című dal is, ami a címével ellentétben meglepően vidám dal, mert szerelmes. (I'm your angel, forever) Illetve vannak olyan dalok is, amik inkább a mi meghittségünkre utal, mint például Okui Masami: Sanctuary és SNOWY című dala. De ezek a meghitt hangulatok is abból fakadnak, hogy minálunk a karácsony sokkal inkább keresztény ünnep (volt), ha jók az emlékeim Okui Masami pont a keresztények alig 1%-át erősíti, sőt, talán meg is van keresztelve. Az biztos, hogy nagyon tetszik, hogy Okui Masami egy emberként sokkal változatosabb karácsonyi repertoárt mutat fel, mint bárki nyugati előadó, aki el merte követni azt a bűnt, hogy karácsonyi dalt írt. Van nála minden: Csöpögősség (White season), szerelem (2 years), meghittség (Sanctuary), boldogság (12 Gatsu Kyuujitsu Kutsushita wo Katta), kis bánat (Tabibito), de az összes karácsonyi dala csupa szeretet. Őt mindenképp jó hallgatni karácsonykor, ha már ennyire el van inflálva az ünnep jelentőssége, legalább egy hiteles pontja legyen a karácsonynak.

Utánakérdeztem az egyik mexikói barátomat, Laura Ramirez-t, aki többet tud nálam Okui Masami-ról: nem keresztény, hanem szabad gondolkodású vallások terén. Mert dalszövegeiben megjelenik a hinduizmus, buddhizmus, de még a sintó vallás is. Illetve néhány éve a MEGAMI Project keretében beleállt a spiritailzmusba is. Twitteren mutatja néha, hogy szokott úgynevezett hangfürdőket (sound bath) tartani, ami az ő hangjával teljesen rendben van, mert képes olyan hangon énekelni, hogy valósággal elandalítja a hallgatóságot. Azon én is részt vennék, akármennyire is nem hiszek a hatásában.

2018. november 21., szerda

A második dal karácsonyra

Ahogy ígértem, mára feléneklek egy újabb dalt, és ez meg is történt. A mai dal nem más, mint Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari.


Azért meg kell hagyni, megvicceltem magam ezzel a dallal, mert első hallásra (és sokadikra is) egy könnyen énekelhető dalnak hangzik, holott nagyon nem erről van szó. Ez egy olyan jellegű dal, amit csak úgy lehet szépen elénekelni, hogy ha érzelmeket viszünk bele az énekbe. Erre egyébként régen rájöttem, és konkrétan azt akartam ezzel a dallal megmutatni (ez volt a célom a múlt héten, amire utaltam), hogy lehet úgy érzelmeket kiénekelni, hogy megmarad a magam férfi mivolta. Tehát férfias érzelmeket, amik megmutatják, hogy az erősebb nemnek is vannak érzelmei, de ettől még semmit nem veszít a nemi identitásából.

Eleinte erősebben énekeltem, csak többedik próbálkozás után be kellett lássam, hogy nem fog menni, mert rettenetesen nyers az énekem. Nem is kellett, hogy visszahallgassam magam, már ének közben hallottam, hogy ez így nincs jól. Meg sok helyen pontatlan, hamis volt. Akkortól kezdtem el tiszta lenni, amikortól elkezdtem több érzelmet belevinni az énekembe. Egyre jobb lett, bemelegedett a hangom, végre alkalmassá váltam váltam arra, hogy felvegyem az énekemet. Nagyon figyeltem arra, hogy a versék alatt, a mély hangokat is tisztán énekeljem. Nekem ez a nagyobb kihívás, a magasabb hangok jobban kijönnek. Meg a hangerőre is figyeltem. A felvétel végére pedig elmosolyodtam, és azt éreztem, hogy ez egy nagyon jó kaland volt.

Tehát bejött, amire gondoltam, hogy bár egyszerűnek hangzik a dal, de ebben is lesz kihívás. Kiderült, hogy ebben is volt mit gyakorolni, és örültem ennek a választásnak, ebből is tanultam, amit későbbre tudok hasznosítani.

Legközelebb 2 hét múlva tervezek énekelni. Az nagyon kemény lesz, de ha sikerülni fog, az nagyot fog durranni.

2018. november 5., hétfő

10. évfordulós kislemez-páros

Írtam már többször az Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemezekről, de most azért írnék róluk ismét, mert ma jelentek meg 10 éve.


A mai napig nagyon szeretem ezt a két kislemezt, konkrétan azt gondolom, hogy ezek az evolution-korszak legjobb kislemezei, megjelenésük napjától számítom a karácsonyi időszak kezdetét. Azért szeretem ezt a két kislemezt, mert ha karácsonyi dalnak vesszük (hivatalosan nem azok), akkor nem vidámak. Végre olyan karácsonyi dalok, ahol nem arról énekelnek, hogy minden szép és jó, béke van a világon, angyalok röpködnek felettünk. Konkrétan olyan hangulatuk van a daloknak, mintha azokról szólna, akik egyedül töltik a karácsonyt. Tehát az ünnepek másik oldalát láttatják meg, amiről legalább annyira fontos megemlékezni, mint azokról, akiknek a karácsony tényleg a szeretet ünnepe. Mert a túláramló pozitív érzelmek nagyon rossz hatással vannak azokra, akik nem tudják úgy megünnepelni a karácsonyt, ahogy szeretnék. És ha folyamatosan mindenhol ezekkel az érzelmekkel szembesülnek, és ők ezt nem tudják megélni, akkor nincs mit csodálkozni, hogy nekik a karácsony a depresszió "ünnepe". Már ha van mit ünnepelni a depresszión... De az biztos, hogy progresszív gondolat a karácsonyt nemcsak a szeretet ünnepének mondani egyre széletesebb körben, hanem az álszentség és a bűntudat kivásárlásának ünnepének is. Merthogy azok is. És a karácsony körüli felhajtás a bizonyítéka annak, hogy mennyire nincs legitimitása az erőltetett pozitív gondolkodásnak (mert nagyon kevesen vannak, akik tényleg pozitívan gondolkodnak). Az egyrészt nem valós az adott személytől, másrészt meg nem feltétlen reflektál a való életre. Ezért a legtöbb embert csalódás éri, és belőlük lesz az újgenerációs frusztált társadalom. Akik meg görcsösen ragaszkodnak a pozitív gondolkodás elveihez, azok meg egy idő után elvesztik a hitelességüket. Jelenlegi érzelmi érettségemben azt gondolom, hogy a rosszat is ugyanúgy meg kell élni, mint a jót, mert egyrészt azok is tanítanak, másrészt meg így lesz egyensúlyban az érzelmi állapotunk. Mert aki állandóan pozitívan gondolkodik, mindennek örül, és mindenkit szeret, az mihez méri a saját boldogságát? Ha ki tudja mióta nem volt szomorú, nem sírt, nem volt bosszús, frusztrált, és a rossz döntéseire is azt mondja, hogy annak úgy kellett lennie?

Hát, nem terveztem ennyire hosszúra az első részt, de ez is azt mutatja, hogy mennyi gondolatot indítanak meg bennem a címadó dalok. Sokkal inkább a 10 évvel ezelőtti emlékeimről terveztem írni. Merthogy 2008-ban már aktívan követtem Okui Masami énekesnői karrierjét, és hihetetlenül vártam az új kislemez megjelenését. Ekkor még nem ismertem Ohmi Tomoe-t, így az ő kislemezéről még nem tudtam. De tisztán emlékszem arra a bizonyos 2008. november 5-i napra, amikor izgatottan vártam az Okui Masami kislemezt, hogy elérhető legyen digitálisan. Akkor még Békéscsabán jártam egyetemre, és a könyvtárban néztem, hogy na vajon elérhető-e már. És elég hamar meglett, aminek nagyon örültem. Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy ekkor még nem volt biztos, hogy az Akasha album megjelenését elhalasztják-e. Az eredeti terv az volt, hogy a Melted Snow kislemezzel együtt jelenik meg, így az albumot is nagyon vártam. Azzal lett volna teljes a kép. De hát végül kiderült, hogy a megjelenést elhalasztották 2009. február 25-re, így az végül egy másik történet lett. A Melted Snow kislemezt meg nagyon szerettem. Már akkor is éreztem, hogy különös karácsonyi hangulata van, ami nem pozitív, ennek ellenére 2008 végének leghallgatottabb kislemeze lett nálam.

Ohmi Tomoe-t csak később ismertem meg, csak 2009 nyarán. Amikor nézegettem Okui Masami kiadójának a honlapján (evolution, ma már nincs) a kiadványokat, oldalt figyeltem fel egy Melted Snow kislemezhez nagyon hasonlító borítóra. Ez volt Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemeze. Az a kislemezt bemutató mikrowebsite-ra linkelt (az evolution kiadó egyik sajátossága volt, hogy minden egyes kiadványnak volt egy saját microweboldala, ahol bele lehetett hallgatni a dalokba. Plusz információk, nem mellesleg külsőben is szép volt, igényesen rakták össze az oldalakat.), ahol belehallgatva a dalokba megtetszettek azok is. Azonnal kerestem is a kislemezt, de nem találtam meg gyorsan. Később aztán meglett, és annyira megtetszett, hogy az énekesnő többi kislemezére is rákerestem. Tetszettek a dalai, kár, hogy a kiadó megszűnésével a karrierje is megszűnt. De a Twitter profilja alapján alapvetően boldog, hiszen 2017-ben megházasodott, idén meg gyereke született. Egy fiú édesanyja, de mintha a második gyerek is jönne... Erre adott utalást az egyik kiposztolt képben, de ebben nem vagyok biztos.

Hát ezért olyan különleges számomra ez a két kislemez, és szerintem amíg élek, november 5-e lesz számomra a karácsonyi időszak kezdetének napja.

2018. augusztus 22., szerda

Okui Masami évforduló

Azt hiszem, hogy amíg élek, addig augusztus 21-e legalább olyan fontos nap lesz, mintha csak a születésnapom lenne. 1993-ban ezen a napon jelent meg Okui Masami debütáló kislemeze, a Dare Yori mo Zutto... De számomra legalább ennyire fontos a Self Satisfaction és a Miracle Upper WL kislemezei, melyek 2009-ben ezen a napon jelentek meg.
Imádom ezt a két albumot, nem a nagy kiadványai közé sorolják, de a mai napig azt mondom, hogy ez a két kiadvány egy csoda az énekesnőtől. Ha valaki megkérdezné, hogy mit szeretek annyira Okui Masami-ban, többek között ezt az albumot és kislemezt játszanám le neki, a többit meg döntse el maga. Pedig a Self Satisfaction albumokon csak feldolgozások vannak, de mint ahogy annyi esetben is, itt is szinte az összes dal esetében jobb az Okui Masami változat. Ezek mind olyan dalok, amiket ő írt más előadóknak, csak ő maga feldolgozta. Ezen az albumon több dal is megmaradt eredeti hangszerelésében, ami különbség, hogy az ő hangjával jobban áll, mint az eredeti előadótól. Okui Masami-nak hihetetlenül karizmatikus hangja van, sokkal erősebb, mint azoknak az előadóknak, akiknek írta a dalokat. Az egyetlen kivétel talán Kitadani Hiroshi, akinek azért eléggé sajátságos és erős hangja van. Őtőle JAM Project tagként a Divine love került fel az albumra (Kitadani Hiroshi szóló). Érdekesség, hogy azt annak idején Okui Masami stúdiójában vették fel, ezért talán jobban kötődik az énekesnőhöz a Divine love kislemez, mint bármelyik másik JAM kiadvány.
A többi dal meg mind női előadótól van: Miyazaki Ui, Ohmi Tomoe, Ishida Yoko, Nogawa Sakura, KAORI. És aki ismeri őket, az tudhatja, nem valami erős hangú énekesnők. Még talán pont Ishida Yokót szeretik többen (én speciel nem), de azt gondolom, hogy szinte minden egyes dal jobb Okui Masami előadásában. Ezalól kivétel a Fuyu no Himawari, amit eléggé nehezen szoktam meg Okui Masami-tól, mert pont, hogy lágy dal, kellemes hangzású ballada, és ahhoz meg már túl erős Okui Masami hangja. Arról továbbra is azt gondolom, hogy Ohmi Tomoe hangjára van írva. Az az egyetlen kakukktojás, de minden egyes dal egy csoda ezen az albumon.

A Miracle Upper WL meg egy duett (ahogy a kislemez borítón is látható), méghozzá May'n-nel, aki szép sikereket ért el karrierje során. Nem egy embertől hallottam, hogy ő Okui Masami utódja. Annyira nem ismerem a dalait, hogy ezt alá tudjam támasztani, mert amúgy annyira nem bírom a hangját, ezt a dalt is inkább Okui Masami miatt hallgatom. Főleg, hogy a B-side track már egy Okui Masami szóló, a TO DIE FOR ×××, az énekesnő egyik remekműve, a Top Okui Masami dalok listájában szerepel valaha. Hihetetlen hogy megéli az érzelmeket, és ahogy ezt rockzenében átadja erős hanggal, maximálisan elhiszem neki, hogy tényleg meghalna a másik félért. Amióta csak ismerem ezt a kislemezt imádom ezt a dalt, és bármikor szívesen hallgatom. Még akkor is, ha érzelmileg már aktív a dal, de attól még szívesen hallgatom.

És ha már 25 éves a debütáló kislemez, akkor csak csináltam arról is egy képet, mert mégiscsak. Arról nem is beszélve, ha a kislemez borító is emblematikus lett Okui Masami repertoárjában.

2018. július 16., hétfő

Hőálló MondoCon - 2018. nyár

Ismét MondoCon. Jó buli, szeretjük, de szerintem most ez is inkább elemzős lesz, semmint élménybeszámoló feeling, de azért igyekszek valami jót összehozni.

SZOMBAT


Főleg, hogy szombatra virradó éjjel eléggé keveset aludtam. Van az, amikor azért alszok keveset, mert valami nagyon nyomaszt, és nem hagy aludni, és van az, amikor annyira jól alakulnak a dolgok, annyira lelkesít, hogy minek aludjak, amikor dolgom van? Szerencsére az utóbbi eset áll most fent, bíztam is abban, hogy most mindennél jobb lesz a MondoCon, csak hát szinte egész nap éreztem, hogy nem aludtam semmit.

Mivel korán ébredtem, még otthon ténykedtem, rendezkedtem az új albérletben. 9 óra után néhány perccel indultam el, a 151-es busszal mentem Kőbánya alsóra, innen majd 40 perces séta eljutni a Hungexpóig. Tettem fel a telefonomra videót, azt néztem. Na nem animéset, hanem konkrétan az 1997-es Játék határok nélkül 3. elődöntőjét néztem. Akárhányszor nézek meg egy-egy adást, ugyanúgy élvezem, mintha először nézném. Ezzel el is voltam, míg oda nem értem. Meglepett, hogy őrök az asztaloknál, és belenéznek a táskákba. O_O Már megint szúró-vágó szerszámok? Hát lessenek bele, ha jól esik nekik, nekem nincs mit titkolnom.

Ezzel megvoltunk, mentem is fel a karaoke terembe. Elég hamar odaértem, még el sem kezdték. Sőt csodák csodájára most 15.-16. voltam a listán feliratkozáskor, mint szoktam, hanem második. A Naruto Shippuuden egyik endingjét választottam, a MOTHER-t. Ez az egyetlen Visual Kei dala a Narutónak, ha jól tudom, a MUCC énekli. Nem vagyok híve a műfajnak, a dalnak a szövegével sem tudok feltétlen azonosulni, de valahogy hallgattatja magát a dal, és annyit hallgattam, hogy megcsináltam belőle a kfn-t. Közben próbálgattam a dalt, és ment. Most is ment, csak a levegővétellel volt komoly probléma, illetve azt éreztem, hogy a legmagasabb hang nem jön ki, ezért nem kísérleteztem vele. Az első dal amúgy érdekes volt, amit énekeltek, mert a Kuroko no Basukét most nézem, pont azt az openinget énekelte valaki, ahol most tartok az animében. Vicces volt hallgatni, az animét meg ajánlom mindenkinek, a legjobb, legszórakoztatóbb sportanimék egyike, melyet valaha láttam. Amúgy Narutóból vasárnap jubiláltam, ugyanis elértem a Shippuuden 300. részét.

Annak ellenére, hogy nyár van, sokan jelen voltak a karaokés csapatból. ToumeiNi, Roni és Narumi nem voltak. Örültem mindenkinek, csak mivel éreztem, hogy keveset aludtam, nem voltam annyira kommunikatív. Ráadásul nagyon éreztem, hogy meleg van, ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem éreztem annyira jól magam szombaton. Így némileg eseménytelenül telt el a nap. Mai volt az, akivel sokat beszélgettem. Nem is ismertem fel őt az elején, mert új frizurát varázsolt magának, és némileg másképp nézett ki, mint ahogy megszoktam. Csak a versenynél ismertem fel, amikor Mazsibazsival duettezett. Jók voltak, kár, hogy nem lettek helyezettek. Az mondjuk várható volt, hogy Waka és Superion fognak nyerni, mert hihetetlenül jó dalt választottak, és nagyon jól előadták együtt, teljes volt az összhang. A második és harmadik helyezettre nem emlékszem. Igazság szerint nem nagyon figyeltem a versenyre, mert a Mario Kart: Super Circuit-tal játszottam Nintendo 3DS-en. Az utóbbi időkben nagyon beindult nálam a játék, jó eredményeket érek el benne (pedig az egyik legnehezebb Mario Kart), és inspirált vagyok abban, hogy egyre jobb legyek benne.

A második dalt lelkesedésből énekeltem el, de félig tévedés volt. Ez a .hack//Roots-ból volt a Boukoku Kakusei Catharsis. Írtam most néhányszor az ALI PROJECT-ről, igazából nagyon sokáig képtelenségnek gondoltam, hogy ALI PROJECT-et énekeljek. Néhány női előadóval úgy vagyok, hogy azt férfinak is el lehet énekelni, jól áll nekik. De az ALI PROJECT ezt a határt nagyon túllépi, de nemrég gondolkodtam el azon, hogy el lehet énekelni a magam módján ezeket a számokat. Nem volt rossz, de tévedés azért volt, mert nagyon gyors dal, és belebotlott a nyelvem, meg a levegővétel... Ez az egyik ok, ami miatt problémásak számomra a gyors dalok.

Még a verseny előtt tudtam, hogy nem kerülök sorra, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek szétnézni a konzoloknál, meg a vásároknál. Nem örülök az új helynek ahol van, mert bejutni könnyű oda, de maga az épület akkora hatalmas, hogy nem találom azt a bejáratot, ahol bejöttem. Máshol jövök ki, és kereshetem, hogy hol van a főépület. A vásáron jó szokásnak megfelelően rengetegen voltak. Nem terveztem vásárolni semmit, még akkor sem, amikor szétnéztem a konzolos cuccok között, hogy mennyi menőség van: Pólók, bögrék, poharak, kulcstartók, kitűzők, plakátok. Akármennyire is inspiráltak, még nem lehet. De amikor a plakátok között megláttam, hogy van Super Mario Bros. 3-as, azt már nem hagyhattam ott. Nekem EZ KELL! A Super Mario Bros. 3 nem csupán a gyerekkorom, hanem az életem. Ha meghalok, temessék mellém a játékkazettát is. Megvettem, 1.500 forint még megfelelő volt. Rettenetesen örültem neki, ez lesz a retro részlegem legékesebb gyöngyszeme, a TV fölé lesz kitéve. Hordozgattam is magammal, mint egy kincset. Amikor megmutattam pár embernek, otthon neten keresztül is, már jelentkeztek érte, hogy mondjam meg szépen a címemet. Nem úgy van az.

Visszamentem a karaoke terembe, már javában ment a verseny. Nem sokkal utána énekeltem ismét. Ismét .hack//Roots, ismét ALI PROJECT, de most a Suigetsu Kouka. Ezt valami isteni érzés volt énekelni. Lassú dal, ezért jobban el tudok merülni benne érzelmileg, és úgy érzem, hogy ezáltal jobban át is tudom adni. Szeretem ezt a számot, hihetetlenül különleges atmoszférát áraszt magából. Nem utolsósorban egyike azon nagyon kevés ALI PROJECT számoknak, melynek szövegében nincs se halál, se vér, se pokol, hanem teljesen pozitív és szép szövege van. Mert az énekesnő ilyet is tud. És akkor varázsol. Nagyon jól éreztem magam éneklés közben, és bízok abban, hogy ez átjött.

Visszamentem a konzolokhoz levegőzni. Összetalálkoztam Wakával, velem tartott. Sok PC volt MMORPG-vel, League of Legends meg a jó ég tudja micsoda, volt néhány PlayStation 4, XBOX ONE, viszont Nintendo Switch-et csak egyet láttam kiállítva. Az legalább jó nagy ívelt kijelzős TV-hez volt csatlakoztatva, ott lehetett játszani a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Előtte Forma 1-eztünk. Volt néhány XBOX ONE kiállítva kormánnyal, közülük kettőn lehetett Forma 1-ezni, és mivel Waka és én is szeretjük, ezért kipróbáltuk a játékot kormánnyal. Hát, látszik, hogy teljesen más realisztikus autóverseny játékot játszani, itt sutba várhatom minden Mario Kartban szerzett tudásomat, ide teljesen más képességek kellenek, amik nincsenek meg nekem. Sebastian Vettelt választottam, azt gondoltam, hogy ha egy olyan autóversenyzőt választok, akinek jó kocsija, azzal én is jó leszek. Nem úgy van az. Egyáltalán nem ismertem az irányítást, kétszer azért lettem kizárva a versenyből, mert fékezve akartam elindulni. És hát milyen autóversenyző az, aki fékezve rajtol? Mire rájöttem, hogyan kell adni a gázt. De onnantól sem ment simán a dolog. Az első kanyarnál nem fékeztem, bele a kavicságyba, és már menthetetlen volt. Ripityára tört a kocsi. Aztán inkább átadtam Wakának, hadd játsszon ő is. Arra nem emlékszem, hogy játszott, mert volt egy kis holtpont, és majdnem elaludtam a földön. Amikor végzett, akkor mentünk át a Nintendo Switchhez Mario Kart 8-azni. Ez most azért nem ment, mert itt is többször majdnem elaludtam, és ilyen utolsó helyek valamelyikén végeztem. Nem is játszottam sokáig, ezután a retro konzolokat néztük meg. Volt itt is választék, volt PlayStation 2, XBOX, Nintendo 64, Sega DreamCast és kamu konzol is. A Nintendo 64-ben Mario Kart 64 volt, és pont az a TV nem működött, és sehol nem volt senki, akinek lehetett volna szólni. Egyáltalán, eléggé szabadon voltak ott a konzolok...

Na mindegy, annyira nem foglalkoztatott, mentem aztán vissza a karaoke terembe, waka másfele ment. Az mondjuk meglepetésként ért, hogy azért énekli valaki Nagy Ferótól a 8 munka dalt, mert hogy szívás az élet. Legyen, ha így látja jónak. Effektíve nem tiszelem Nagy Feró munkásságát, mert ugyan a való életre reflektálnak a dalszövegei, de amit nem szeretek benne, hogy teljes legitimitást ad a "szar az élet" gondolatának, hogy teljesen rendben van az, hogy te frusztrált vagy emiatt, hiszen ez az élet rendje. Persze, lehet így is gondolkodni, de én inkább azt mondanám, hogy az élet egy örökös harc, ahol minden egyes nap meg kell vívnunk a magunk harcát. És ha ezt sikeresen megvívtuk, és mindent beletettünk az adott napba, akkor nyugodt álmunk lesz éjszaka. Ezért megéri harcolni. Aztán, hogy van valaki, akit nem tanítottak meg harcolni, ehelyett a másikra mutogat, az már az illető magánügye. Amúgy negyedjére is lassú balladát énekeltem, méghozzá Ohmi Tomoe: Utakata dalát. Ezt is nagyon jó volt énekelni, kifejezetten átéreztem a dal hangulatát. Amikor lementem, Mai mondta, hogy a mögötte levő lányok kifejezetten aranyosnak találták az előadásomat. Igazán kedves és zavarba ejtő. ^^

Meglepően korán kezdődött a Late Night Karaoke, már 18 órakor. Ezt én nyitottam meg, méghozzá a Slayers-ből a Reflection dallal. Ezt annak emlékére, hogy ez volt egyike azon Hayashibara Megumi daloknak, mely nagy hatással volt rám, amikor megismertem. Akkor szinte egész éjjel csak ezt hallgattam. Ez sem volt annyira jó, mert a gyors részek itt sem mentek, ráadásul elfeledkeztem a Bridge dallamáról. Viszont jellemző a '90-es évek anison zenéjére, hogy a háttérvokál az átlagosnál jobban hallatszik. Próbáltam előidézni a fejemből, hogy van a Bridge dallama, de annyira elnyomta a háttérvokál hangja, hogy feladtam, és inkább énekeltem a vokál dallamát. De a refrénnel és a versékkel ezen a téren nem volt gond. Elvoltam, de maga az ének inkább a felejthető kategóriába tartozott. Még egy kicsit ott maradtam, de igazából nem szerettem volna végig maradni, mert már igencsak fáradtnak éreztem magam. De egy előadás zavart el a karaoke teremből, egy fiú és egy lány énekelték az Evanscence-től a Bring me to Life című dalt. De hogyan... 2006 ősze óta járok AnimeCon-ra, 2009 nyara óta figyelem a karaokét komolyan, de ez az előadás volt az összes közül a LEGMOCSKOSABB, LEGALÁVALÓBB, LEGUNDORÍTÓBB, amit eddig valaha hallottam! Semmi hangjuk nem volt, elröhögték az egészet, ami különösen fájdalmas annak fényében, hogy érzelmileg nagyon komoly dalról van szó. És ebből a szempontból konzervatív vagyok. Nem feltétlen az én világom a dal, de mivel átérzem a súlyát, ezért nem bocsájtom meg, hogy elbohóckodták az egészet. Nem is bírtam végighallgatni, nyúlcipő, karaokésoktól elköszöntem, élmény volt velük a nap, de nekem itt már nincs dolgom.

Elsétáltam Kőbánya alsóhoz, és 151-es busz vitt haza. Itthon még kicsit ténykedtem, aztán már aludtam is.

VASÁRNAP

Szerencsére 8 órát aludtam, így teljesen kipihenten ébredtem. Semmiképp nem akartam ott vásárolni kaját, ezért itt csináltam magamnak. Az kész lett, összekészülődtem, és indultam. Már szinte köszönünk egymásnak a 151-es busszal, annyit szállít engem. A tegnapi közel 40 perces sétát ismételtem meg, mire eljutottam a Hungexpóig. Ott ma is ellenőrizték a táskát. Nem bírtam ki, gondoltam, rákérdezek, mégis mit keresnek ekkora hévvel? Alkoholos italokat és üvegeket. Az én műanyag flakonos üdítőim simán átjöhettek... Mert PET palackban nem lehet alkoholos italt tárolni... Ki az, aki azért megy MondoCon-ra, hogy berúgjon? El is gondolkodtam, hogy melyik a viccesebb. Ez az alkoholos ellenőrzés, vagy anno az AnimeCon szabályzatában volt olyan, hogy verekedés színlelése tilos. Azt is, de megnéztem volna, hogy ki az, aki verekedést színlel.

Mindegy, nem az én dolgom. Gondolom, volt rá példa, hogy valaki részegen zaklatott valakit, erre ez a dolog. Nekem az a dolgom, hogy felmenjek a karaoke terembe, és jól érezzem magam. Jobb is volt, így kipihenten. Mondtam is magamban, hogy bár ma lenne Late Night Karaoke, mert kipihenten jobban éreztem magam. Jobban is beszélgettem ma a többiekkel. John akarta velem elénekelni a GARO szériából a B.B. dalt, de olyat nem vállalok be, amit biztosan nem tudok. Ő egymaga bevállalta, jó volt hallgatni, de ennyi. Lenne JAM Project dal egyébként ami bevállalnék, és az jó eséllyel sikerülne is, csak nincs belőle a kfn. Őszre megcsinálom szerintem.

Ma csak egy dalt énekeltem, ez pedig a Saber Marionette J-ből az I'll be there volt. Ez egy kifejezetten vidám, lassú, kellemes lüktetésű dal, jól is éreztem magam, miközben énekeltem.

A Zenei Tippmix szokás szerint vasárnap volt. Érdekes volt, természetesen sok volt az olyan anime, amiről még csak nem is hallottam. Hát akkor lássuk. Aminek nagyon örültem, hogy sikerült megtalálniuk azt a két FLOW számot, amit a legjobban szeretek. Naná, hogy tudom, hogy melyik anime, videojáték dalai. Aztán volt külön GRANRODEO kategória. Annyira nem ismerem az együttes dalait, de azt tudom nagyjából, hogy mely animéknek énekeltek dalokat, és azért volt könnyű, mert olyan animék voltak a választási lehetőségek között, melyekről tudom, hogy nem énekelt dalt a GRANRODEO, így kizárásos alapon ment a dolog. Eszembe jutott, hogy van két FLOW × GRANRODEO duett dal, és milyen menő lenne, ha legközelebb lenne FLOW kategória. Az jobban megy, a FLOW dalokban jobban otthon vagyok. Sőt, mivel sokan egy kalap alá teszik a FLOW-t és a JAM Project-et, ezért eszembe jutott, hogy miért is ne lehetne JAM Project kategória is. Igazán nagyon örülnék neki. Viszont a GRANRODEÓs lehetőségek közül hiányoltam a Kuroko no Basukét és a Togainu no Chit. Mindkét animének emlékezetes dalokat énekeltek. Amúgy kezd hatása lenni annak, hogy aktívan nézek animéket, ugyanis több dalt onnan találtam ki, hogy nemrég láttam őket. Így ismertem fel például a No. 6-et is. Annak olyan jellegzetes openingje és endingje van, hogy száz közül is felismerem. Jaj meg a Gakuen Babysitters, hihetetlen kellemes érzést ébreszt az az anime, annyira aranyos volt. Összességében ez jó összeállítás volt.

Maradtam egészen 16 óráig, de több dalra már nem iratkoztam fel. Tényleg kár, hogy nem ma volt a Late Night Karaoke, bírtam volna tovább, de semmi pénzért nem maradnék a japán és koreai zenei videókon sikítozó kislányokat hallgatni. Állítom, hogy Case-ék már azért szervezik ezt, mert élvezik a kislányok sikítozásának hangorkánját. Én mindenesetre mentem haza, mert ha már ilyenkor véget ért, akkor megnézem a Foci VB döntőjét. Legalább négyévente tettessem, hogy focista vagyok, amúgy egyáltalán nem érdekel a labdarúgás

És utólag tudtam meg wakától, hogy 3. lettem a Zenei Tippmix egyéni kategóriájában. Nem is hittem volna, hogy ilyen jó eredményt értem el. O_O Mondjuk feljebb írtam, hogy miért ment jobban, valamint a másik oldala a dolognak, hogy nem egyéniben játszanak az olyan mélyotakuk, mint 8 vagy John, akik minden anime minden zenéjének minden mozzanatát tudják. Így jobb eséllyel indulok egyéniben. Hát ennyivel. De azért megvárnám a végeredmény táblázatát, hogy lássam, hogy valójában hány ponttal nyertem a 87-ből, és milyen volt a mezőny.

Összességében a rohadt meleg ellenére a karaoke teremben nagyon jól éreztem magam, és azért fogok járni, mert vannak emberek, akikkel csak itt tudok találkozni, és értük megéri járni. Sőt, ha minden jól megy, az őszi MondoCon különleges lesz.

2018. június 26., kedd

Kontrasztos endingpáros

Lassan végzek a Pandora Hearts animével. Az anime sajnos ékes bizonyítéka annak, hogyan lehet egy elrontani egy olyan művet, amiben hatalmas potenciálok vannak. Az elején szépen letisztázta a történetet, tudható volt a háttértörténet, és hogy ki hogy kapcsolódik az animéhez, lehetett érezni, hogy ebből nagy dolgok fognak kisülni, de a végére rettenetesen össze lett kutyulva az egész. Maga se tudja merre induljon el, de ha már elindultunk erre, akkor menjünk, majd csak célba érünk. Meg ahogy el lett baromkodva a 20. rész, az valami hihetetlen. Jót nevettem rajta, mert vicces, csak kérdés, hogy belefér-e egy filler-szerű epizód egy olyan 25 részes animébe, mely egy igen csavaros történetet dolgoz fel. Véleményem szerint nem. Többet azért sem szeretnék írni róla, mert egyrészt jobban át kell látni a történetet, és az csak a manga által valósul meg, másrészt meg ahogy el lett rontva az anime, nem érdemes.

Úgyhogy eléggé sokat vesztett az anime az értékéből, de úgy zeneileg is lejtmenet, amerre tart a mű. Az opening nagyon szép, ismerjük a FictionJunction: Parallel Hearts dalt, végigkíséri az egész sorozatot, de a két endingről érdemes külön beszélni. Az első a savage genius feat. Ohmi Tomoe: Maze című dala meglehetősen sajátságos. Régóta ismerem, és nagyon szeretem, a szövegbe belemerülve pedig oda jutottam magamban, hogy azon kevés szövegek egyike, mely legitimitást ad a társfüggőségnek. Bár ehhez hozzájárul a körítés is zene formájában, amit nem más szerzett, mint Okui Masami. Az a véleményem, hogy a maga nemében egy kiváló dalról van, hovatovább Okui Masami ezzel a dallal bizonyította, hogy a maga szintén elérte Kajiura Yuki szintjét. Ugyanis az openinget és az endinget egyszerre hallgatva arra jutottam magamban, hogy mindkét dal kitűnő a maga nemében. Okui Masami ért ahhoz, milyen zenét kell írni szenvedélyes szerelmes szövegekre, ezt itt is bemutatta. Főleg, ha olyan hangszereli a dalt, mint Monta vagy MACARONI☆. Ők Okui Masami zenésztársai, az énekesnő koncertjein láthatók. Monta billentyűs, MACARONI☆ pedig ritmusgitáros. A Maze egy hihetetlenül érdekes dal, ugyanis a szövege lényegében arról szól, hogy miért szereti ennyire a másik felet, de úgy, hogy az már ragaszkodás, kritikusabbak társfüggőségnek hívnák. A szöveget a savage genius énekesnője írja, aki nemes egyszerűséggel "Aa" (két "a" hiragana egymás mellett) művésznéven ténykedik. Legyen legelől a névsorban, biztos ami biztos. A dalszövegben elismeri az énekesnő egy labirintusba került azáltal, hogy a szerelmét kereste folyamatosan, mégis ez a vágy élteti. Ez annak a kérdéskörét veti fel, hogy valaki a másik félbe szerelmes, vagy a szerelembe szerelmes, tehát az érzésbe. A szenvedélyt nagyon jól kiemeli a zene, Okui Masami fantasztikus munkát adott ki a kezéből. Dallamos a zene, megmarad az emlékezetekben, és aki nyitott a szenvedélyes dalokra, annak állítom, hogy tetszeni fog ez is.
Igazság szerint Ohmi Tomoe olyan sokat nem működik a dalban, inkább háttérénekesnő. Vokálozik, illetve a refrén alá más szöveget énekel. Természetesen olyat, ami beleillik a témába, olyan, hogy kiegészíti. Ilyet egyébként lehetett már hallani, a Scrapped Princess endingje sikeredett hasonlóra. Ott is két énekesnő énekel, és az egyik a másik alá énekel. Kiemeli a fő mondanivalót, illetve új színezetet ad neki. Jó megoldás, itt is bejött ez. Bár nekem olyan érzésem van, hogy Ohmi Tomoe leginkább Okui Masami közbejárásának köszönhetően került be a dalba, mivel ő foglalkozott vele, és ezen dal által akart valami ismertséget adni neki. Mert sajnos Ohmi Tomoe eladások tekintetében sikert a legkevésbé sem könyvelhet el (milyen siker az, akinek legeladottabb kislemeze 1.166 példányban kelt el?), inkább egyfajta üzletet sejtek a háttérben. Megírom a dalt, cserébe jöhet Ohmi-san énekelni a dalba. Gondolom, mivel általában nagy összetartás van az anison előadók között, ezért nagyon nem kellett győzködni a savage genius énekesnőjét, hogy fogadja el. Részint sikeres is volt a vállalkozás, hiszen a Maze-ből hivatalosan 5.396 példányt adtak el, ugyanakkor hosszútávon nem volt látszatja, ugyanis Ohmi Tomoe két hónapra rá megjelenő stúdióalbuma, a HAPPY DAYS nem került fel az Oricon lemezeladási listára. Úgyhogy valami ismertséget kapott, de korántsem akkorát, hogy abból énekesnőként komolyan tudjon profitálni.

Amíg az első ending kifejezetten jó lett, addig a második ending, a Watashi wo Mitsukete. borzalmasra sikeredett. Ugyanúgy a savage genius énekli, és meglepetésemre ugyanúgy Okui Masami írta a zenét. Erre mondom azt, hogy ő is ember, ő is tévedhet. Mert a második ending minden szempontból egy tévedés. Egyáltalán nem hagy maradandó emléket maga után, a zene olyan semmilyen, a szöveg meg... Az igazság az, hogy hasonlít az első ending szövegéhez, de sokkal rosszabb. Jó eséllyel egy beteljesült szerelemről van szó, de itt az énekesnő úgymond teljesen elgyendül érzelmileg. Aláveti magát a szerelem érzésének, teljesen kitárulkozik, hogy csak ő számít neki, senki más, hogy keresse meg őt, itt van... Ennél nyíltabban nem is mondhatná ki, hogy eldobta minden emberi és női méltóságát, és hogy semmi más nem számít, csak hogy ő vele van, az sem érdekli, ha kapcarongyként bánik vele. Egy gyenge nőt látok magam előtt, miközben ezt a dalt hallom, akivel tényleg bármit megtehetek, amihez éppen kedvem van. De az én szemszögemből ez nem őszinte kapcsolat, még akkor sem ha a két fél szereti egymást, mivel én az egyenrangúság híve vagyok, ezért ha azt látom, hogy egy nő teljességgel elhagyja magát, akkor ő nekem kevéssé válik. A lemezborító is nagyon visszás számomra, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti bennem, mint a dal.

Abba is hagynám, mert eléggé rossz így írni erről a dalról. De figyelemfelkeltésnek érdemes volt, hogy lássuk, hogy hol az a határmezsgye, ahol még lehet úgy írni a szerelemről, hogy az még rendben van, de elfogadható, ha valakinek már az nem tetszetős. És hol van az a határ, ami alá nem érdemes menni, mert nemcsak mint nemi (ez férfira is ugyanúgy vonatkozhat, ha valami hasonlót ad elő), de emberi mivoltát is elveszti az előadó. Az anime meg óriási csalódás, és nem tudom elfogadni, hogy egyre több olyan animét látok, melynek célja, hogy vizuálisan reklámozza a mangát. Joggal gondolhatnánk, hogy mivel egy sorozat sokkal hosszabb, mint egy egész estés film, ezért akár egy hosszabb történetet is el lehet mesélni korlátozás nélkül, de vannak alkotások melyek erre szépen rácáfolnak. A legrosszabb, hogy nem is akarnak semmi érdemlegeset felmutatni. A Pandora Hearts manga 2015-ig ment (az animét meg 2009-ben ledarálták), ha nagyon azt akarták volna, hogy korrektül be legyen mutatva anime formájában, akkor több évados lett volna, akár több éves kihagyásokkal, és úgy lenne bemutatva a 26 részek alatt, amíg lement a manga, és az adott évadot valahogy ötletesen lezárni. Aztán folytatni, amikor annyi új történet van a mangában, hogy azt be lehet mutatni egy teljes évadon keresztül.
Tudom, hogy idealista ez az írás, és arról is vannak gondolataim, hogy miről szól az animés piac manapság, de mégis rossz látni, hogy hány remekművet rontottak már el az animés kivitelezés miatt. Nem olvastam a Pandora Hearts mangát, de az első fele bőven bizonyítja, hogy nagy kár érte.

2018. június 23., szombat

A teljes AnimeStars magazin gyűjtemény

Van néhány epost vázlatban, és tudnék miről írni, de nem jutok el odáig, hogy ki is tegyem őket. Talán majd most. Átnézem őket, hogy melyeket tudom befejezni, és kikerülnek, amik úgy állnak, hogy rendben vannak.

Most viszont egy régi animés magazinról szeretnék írni, az AnimeStars-ról. Mely bár csak 2007-2010 között élt, de ekkor jelentős volt az akkori animés közösség számára, ezért azt gondolom, hogy érdemes írni róla. Főleg azért, mert ma már inkább olyannak tűnik, mintha elfeledkeztek volna róla. Akkor jelentős volt, de annyira mégsem, hogy ma is emlegessék. Sőt, azt gondolom, hogy aki az utolsó 5 évben lett animés, azok talán nem is hallottak a magazinról, vagy csak érintőlegesen. De mivel én már akkor is néztem animéket, ezért folyamatosan vettem az újságot, és meg is van az összes szám az elsőtől az utolsóig, de még a különszámok is.

Összesen 22 számot élt meg az újság, plusz volt az InuYasha és a Yu Yu Hakusho különszám. Már az első számot is megvettem megjelenésekor. Azt, hogy hogyan értesültem a megjelenésekor, nem emlékszem, szerintem csak annyi volt, hogy megláttam az újságosnál, és tudtam, hogy ez kell nekem.

Az első számokon lehetett érezni, hogy ugyan kezdetleges, de ebből valami jó dolog fog kisülni. Olyan volt az AnimeStars a magazinok között, mint a Magyar Anime Társaság a conok között. A legkevésbé sem érződik, hogy az anyagiak miatt csinálták az újságot, sőt inkább egyfajta naivitás figyelhető meg az írások között. Olyan érzetet adnak a cikkek, mintha néhány lelkes fiatal összeverbuválódott volna, hogy rajongásuk tárgyáról, az animékről írjanak magazint. Voltak is kapcsolataik, de a Mondo magazin sokkal progresszívebb volt marketing, hirdetések, és kapcsolatteremtés terén, nem utolsó sorban olcsóbb is volt, ezért 2010. júliusában jelent meg az utolsó szám, és aztán meg is szűnt. És talán a nem olyan jó marketing miatt nem maradt meg annyira az emlékezetekben az AnimeStars, legalábbis én nem hallom, hogy beszélnének róla, hogy milyen jó újság volt. Pedig jó volt, nekem tetszett. A dizájn tetszett, a tartalom is, jó volt az elosztás, és mindenről írtak, ami japánnal kapcsolatos. Az értékelési irányelv is megfelelő volt. Az írások is jók voltak, de azért lehetett érezni, hogy nem szakképzett újságírók írják az ismertetőket, cikkeket, mindezek mellett a cikkekben lehet érzékelni azt a naivitást, amire utaltam már feljebb. Persze pont ez adhat egyedi színezetet a cikkeknek, mert így nem a megtanult protokollok szerint születnek a cikkek, hanem adott esetben "sajátabbnak" tűnnek az írások, meg jobban érzékelni a személyiségüket bennük.

És nem titok, hogy én is írtam néhány cikket a magazinba. Már ekkor igyekeztem népszerűsíteni az általam kedvelt személyeket, és írtam olyanokról, mint Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy a legnagyobb animés koncertrendezvény, az Animelo Summer Live-ról is írtam. Sőt, ha jól emlészem Ohmi Tomoe-ról is írtam, meg rémlik Ikue Ohtani és Yamaguchi Kappei is. Szerettem írni, csak egy idő után elvesztettem a motivációmat, és egyre nehezebben születtek meg a cikkek. Nem is merem elolvasni az írásaimat, mert olyan érzésem van, hogy akkoriban sokkal elfogultabb voltam, ráadásul nem is volt annyi ismeretem unblock az animékkel kapcsolatosan. Persze folyamatosan változok és fejlődök, úgyhogy ez annyira nem kifogás, de aminek viszont örülök, hogy ekkor tanultam meg több szemszögből nézni a dolgokat, a cikkekben is igyekeztem több szempontból rávilágítani a dolgokra. A legtöbb cikkem 2009-ben készült, aztán 2010-ben is talán van egy-kettő, de szerintem nem maradtam végig a magazinnal, mert tényleg nem voltam motivált. Azért sem, mert ritkán tetszett a cikkemnek a dizájnja, és nem tudtam, milyen képeket tettek ki. Okui Masamiról is sikerült két olyan képet találniuk, ami... nem is az, hogy nem előnyös, hanem olyan jellegű kép, ami nem megszokott róla. Vagy nem tudom, hogy fejezzem ki, de nem ezekkel mutattam volna be az énekesnőt. A másik ami nem tetszett, hogy többször átszerkesztették a cikket. Ez megszokott dolog, hogy megírom a cikket, visszaküldik, nézzem át, és ha valami rosszul van javítva, akkor írjam át. De voltak olyan javítások, amikről nem tudtam, hogy bizony előfordult egyszer-egyszer idétlen mondat, amire én is csak lestem, hogy ezt mégis hogy találták ki? Ezt be az újságba? Eszembe jutott, hogy Park Romi-ról is írtam, és nem tudom, hogy írtam már, hogy dél-koreai japán seiyuu. A lényeg, hogy volt egy ilyesféle javítás, hogy "ez az ügyeskedés sem akadályozta meg abban, hogy népszerű seiyuu legyen". Csak lestem. Nem emlékszem arra, hogy ilyet írtam volna, nem is tudtam arról, hogy így javították volna. Arról van szó, hogy Dél-Koreából került át Japánba, és hogy ennek ellenére sikeres tudott lenni. El kéne olvassam, hogy tudjam miről van szó. Valószínűleg ezek is demotiváltak az írásban.

Akkoriban MSN-es csoportban beszéltük meg a dolgokat. Már semmit nem tudok ezekből visszaidézni, csak azt, hogy igyekeztem egy harmadik különszámot kisírni, ami a Slayers-ről szólt volna. Szerettem volna az egész szériát bemutatni a videojátékokkal, nem utolsósorban a zenét, a kislemezeket és albumokat. Persze, hogy azért, hogy ezzel is vigyem Hayashibara Megumi és Okui Masami hírét, mi másért. Az az igazság, hogy úgy, nagy Slayers rajongó soha nem voltam. Soha nem jött be annyira a sorozat, nem volt rám annyira hatással, mint akár a Kaleido Star is. De végül anyagi okokra hivatkozva ez nem valósult meg.

A hibái ellenére szerettem, és azt gondolom, hogy jó magazin volt, hiányzik, és kár, hogy nem maradt meg az emlékezetekben.

2017. december 25., hétfő

Néhány Okui Masami dal karácsonyra

Eljött a karácsony, melyet a fogyasztói társadalom sikeresen az egyik legálszentebb ünneppé tett. Ennek egyik tükre a ránk omló rengeteg nyugati karácsonyi dal, melyek közül egyik borzasztóbb, mint a másik. Szerdán a japános csoporttal voltunk egy japán étteremben. A király utcánál van, az a lényeg, hogy japánban elterjedt street foodokat lehet náluk enni. Az árukat sokalltam (nem vagyok étterembe járós), de nagyon finomak voltak. De ott is zeneként nyugati karácsonyi dalok szóltak. Annyi sütnivalójuk igazán lehetett volna, hogy ha tényleg autentikusak akarnának lenni, akkor japán karácsonyi dalokat játszanának. Elég csak arra gondolni, hogy jópár nyugati karácsonyi dalt japán előadók is feldolgoztak, de kapásból tudok mondani 10 olyan dalt, mely teljesen japán. Egy közös van bennük, Okui Masami énekli őket.

Nem tudok eleget beszélni a 2002 novemberében megjelentetett mini-albumáról, az angel's voice-ról, ami nálam régóta engedhetetlen zenei kellék a karácsonyi időszakban. 7 dal van rajta, de teljesen sajátságosak. Ebben a hét dalban a karácsony több hangulatát és felöleli. Énekel az ünnepi készülődésről, a vidámságról, mely ezt az időszakot körbejárja, meg van egy kis meghittség is, meg gondol azokra is, akik egyedül töltik az ünnepeket. A Sanctuary az, ami leginkább hasonlít a nyugati karácsonyi dalok által közvetített meghitt hangulatra. De hogy bemutassam, mitől univerzális karácsonyi album az angel's voice, dalonként írok róluk néhány sort.
  1. introduction ~Maria~: Azt nem gondolom Okui Masami-ról, hogy keresztény lenne, de ha van dal, mely a leginkább közvetíti, hogy a karácsony Jézus születésének ünnepe, akkor ez az. Egyrészt mert benne van a címben a Maria név, másrészt meg a kórus hatására kicsit egyházi hangulata van, el tudom képzelni, hogy ez a dal ebben a formában akár templomban is elhangozzon.
  2. White season: Vidám dal, mely kiválóan vezeti be a karácsonyt. Ez a dal karácsonyi időszak első napjaira kiváló, amikor ünnepi színekbe öltözik a város, ő maga is vidáman ráhangolódik a karácsonyra.
  3. Sanctuary: Ahogy írtam, egy meghitt, szeretettel teljes, összebújós dal. Melynek hatására igazán megérezhetjük, hogy a karácsony a szeretet ünnepe.
  4. ANGEL'S VOICE: Talán ide várnánk leginkább a legszebb karácsonyi dalt, ellenben vidám örömködés a dal. Van benne némi szerelem is (I'm your baby, everytime.), amúgy a karácsonyi időszakban megélt mindennapokról énekel. Ünnepekkor a mindennapok is színesebbek.
  5. Tabibito: Igazából ez a dal teszi igazán értékessé az albumot, a mondanivalója miatt. Ez a dal azokról szól, akik egyedül töltik a karácsonyt. Ők a vándorok. A dal attól szép, hogy befogadják a vándort, ezáltal neki is szép lesz az ünnep. A befogadó meglátja a belső értékeit.
  6. 2 years: Ez a dal teszi úgymond a szerelmesek ünnepévé a karácsonyt. Egy két éve tartó boldogságról énekel az énekesnő, hallatszik a hangjában a béke és a nyugalom. Legyen mindenkinek ilyen az ünnep.
  7. 12 Gatsu no Kyuujitsu Kutsushita wo Katta: Ez a dal összefoglalja az egész ünnepi időszakot. Szó van a Mikulásról, a karácsonyról, és az új évben is boldogságot kíván. Ennek megfelelően egy vidám dal, és felhívja a figyelmet, hogy az ünnepi hangulat maradjon meg egész évre, és ha el is jön az újév, ne felejtsünk el ünnepek után is szeretni. A dal végén a kórus gyönyörűen zárja le az albumot.
Egy hihetetlenül progresszív karácsonyi album, ami igencsak ritka, hiszen alapvetően karácsonyi dalt nem nehéz írni. Elég csak valami egyszerű, elcsépelt mondanivaló a szeretetről, valami idétlen zenével, a javát úgyis szállítja a karácsonyi hangulat. Ennek fényében nincs nagy kockázat egy karácsonyi dalban, ennek fényében képvisel nagy értéket  Okui Masami munkássága.

Ezen kívül még három karácsonyi dala van, azokről is érdemes beszélni.
  • SNOWY: Ez a karácsony meghitt mivoltát hivatott erősíteni. Ez is szeretős, összebújós dal.
  • Melted Snow: Ez is egyedi abból a szempontból, hogy azokról szól, akik egyedül vannak karácsonykor. Az érzés fontosságának felismerése, amikor rájövünk arra, hogy mennyit ért a másik fél, amikor már elvesztettük őt. Ez az egyik legszomorúbb karácsonyi dal, amit valaha hallottam, de abból a szempontból örülök neki, hogy olyan emberek hangját is hallatja vele Okui Masami, akinek nem a vidámságról és a szeretetről szól az ünnep.
  • Fuyu no Himawari: Ez eredetileg Ohmi Tomoe dal, de Okui Masami írta, és fel is énekelte a Self Satisfaction albumára. Ez a dal szintén az érzések felismeréséről szól, de az a különbség, hogy itt még jelen van a másik fél, tehát még megvallhatja az érzéseit, és helyrehozhat mindent. Ettől szép ez a dal.
A szövegekkel olyan sokat nem foglalkoztam, inkább úgy értelmeztem, amilyennek érzem a dalokat. Egy biztos, hogy nagyon szép mindegyik, és ezek a dalok azt éreztetik velem, hogy a karácsonynak vannak szépségei, ezáltal kicsit visszahozzák a gyermeki énemet, amikor annyira vártam a karácsonyt. És még mennyi miatt szeretem Okui Masami-t. Nem csoda, hogy életem egyik legnagyobb hatású énekesnője. Feltettem az angel's voice album dalait YouTube-ra. Érdemes meghallgatni.

2017. november 5., vasárnap

A karácsonyi szezon első napja

2008 óta nálam november 5-én kezdődik a karácsonyi szezon. Az oka egyszerű, ekkor jelent meg két karácsonyi karácsonyi hangulatú japán kislemez, Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari.
Megjelenésekor még csak Okui Masami-t ismertem, de emlékszem annak idején nagyon kerestem a kislemezt. Főleg azért, mert sokáig úgy volt, hogy a kislemezzel egy napon jelenik meg az új albuma, az Akasha, de az végül el lett halasztva 2009. február 25-ére. Több helyen írták már akkor is a 2009-es dátumot és tudható volt, hogy Okui Masami-nak nehéz volt a 2008-as év a betegsége miatt, de néhány weboldalon még a 2008. november 5-i dátumot láttam, és  szerettem volna ennek hinni, de hát egy nem frissülő weboldal hogy legyen hiteles? Úgyhogy csak a kislemez maradt, de az óriási kedvenc volt akkor, amikor meghallottam. Egyébként is közel áll hozzám a lassú ballada, főleg ha hitelesen énekli meg az adott előadó az érzelmeit. Ez egyébként nem könnyű. Meggyőződésem, hogy szükséges némi érzelmi fejlettség ahhoz, hogy valaki mély érzelmeket hitelesen énekeljen meg. Okui Masami-nak pedig nem ez az első ilyen dala, így tudott korábban bizonyítani, és a címadó dal is csodálatos lett. A két kislemez 2014 óta van meg.

Ohmi Tomoe-t ekkor még nem ismertem, csak később jutott el hozzám a híre. Talán még 2009-ben, de arra emlékszem, hogy úgy ismertem meg, hogy akkor még létezett az evolution kiadó honlapja (mely 2004-2011 között például Okui Masami CD-ket adott ki), és minden egyes albumnak és kislemeznek volt egy úgynevezett mini-honlapja, és ott láttam meg, hogy van a Melted Snow-hoz egy nagyon hasonló borítójú kiadvány, annak néztem utána. Bele lehetett hallgatni a dalokba, tetszett, megszereztem, így lett számomra teljes a Fuyu no Rondo kislemez digitális gyűjtemény. Ohmi Tomoe korántsem annyira "nagy hatású" énekesnő, mint Okui Masami, nincs olyan erős, jellegzetes, karakteres hangja, aminek hatására azt gondoltam róla, hogy különleges, de annyira tetszett, hogy megismerjem a többi dalát. Van néhány kifejezetten jó tőle is. Ahogy megszűnt az evolution kiadó, úgy lett vége Ohmi Tomoe énekesnői karrierjének is, de ahogy figyelem őt a Twitteren nem bánkódik különösen a dolgon, így is aktív élete van. Nemrég ment férjhez, fantasztikus képek kerültek ki Okui Masami által. Nemcsak ő volt ott, de Kuribayashi Minami is. Mondjuk szívesen meghallgatnék tőle új dalokat, örülnék, ha a Lantis foglalkoztatná, de azt is örömmel látom, hogy boldog a privát életében.

A Fuyu no Rondo egy PC-re megjelent Visual Novel, erős 18+ tartalommal. Mert ez Japánban alapvető... -_- Nagyon nem olvastam róla, csak a zene miatt ismerem, de ha jól vettem ki, ez is randizós játék, ami Japánban nagyon dívik, össze lehet jönni játékon keresztül álmaid nőjével / pasijával, meg ilyenek. Nem tudom, hogy megy az ilyen, soha nem volt dolgom ilyennel. De azon csodálkozok, hogy ilyen mély érzelmű dalokat ilyen jellegű játékokhoz írtak.

2017. június 21., szerda

Egy probléma végső megközelítése

De ne jussunk el ide. Vasárnap újabb animének értem a végére, ez pedig a Final Approach. Egy 13 részes "félhosszúságú" animéről van szó, vagyis egy része kb. 13 perces. Alapvetően egy létező társadalmi problémára ad egy meglehetősen debil választ a sorozat. A közeljövőben játszódik, amikor is Japánban olyan szinten megcsappant a gyerekvállalási kedv, egyáltalán az igény a párkapcsolatra, hogy az már komolyan fenyegeti a japán gazdaságot. Erre azt találták ki, hogy minden egyes fiú mellé számítógéppel "kisorsolnak" egy lányt, aki jellemvonása szerint hozzáillik.

Adott egy srác, Mizuhara Ryo, aki vígan éli középiskolás mindennapjait, míg egy este egy helikopter száguld a magasba, és beugrik hősünkhöz. Belőle egy hadseregnyi Men in Black, Mátrix feelingű ügynökök özönlenek ki, ellepik a házat, a végén pedig meg egy lány száll ki, aki magát Masuda Shizuka néven mutatja be, és kijelenti, hogy mától ő lesz hősünk jegyese. A fiú persze rögtön ellenkezik, ő nem lesz senkinek a férje csak azért, mert előírták. Na de Shizukát sem abból faragták, hogy csak úgy lemondjon a neki megszavazott jegyeséről. Egy hihetelenül jól irányzott karate-mozdulattal Ryo értésére adja, hogy itt bizony az van, amit ő akar. A rengeteg sok ügynök sem véletlen van jelen. Azonnal a lány védelmére kelnek, ha Ryo akár verbálisan is bántani merné, vagy szembeszállna az akaratával.

Idáig talán még viccnek is elmenne. Ha nem láttam volna az animét, és mástól olvasnám azt, amit most írtam, azt gondolnám, hogy érdemes lenne megnézni. De a valóság másképp fest. Ahogy megjeleníti az egész eseményt az anime, amilyen érzelmeket társít melléjük, és a rajzstílus az, ami miatt komolyan kiakasztott a dolog. Egyrészt, képzelhetjük, milyen párkapcsolat lehet abból, ha csak az egyik fél akarata teljesülhet (nemtől függetlenül), a másik meg örülhet, hogy egyáltalán egy légtérben lehet vele. Érzelmek tekintetében meg Shizuka kettőssége, ami nem tetszik. Ha Ryo (mindig Roy-t írok T_T) erőt vesz magán és visszautasítja Shizukát, akkor latba veti fizikai erejét, vagy elkezdi sajnáltatni magát, és "You're so mean" jellegű szöveggel siratja magát. A rajzstílus meg számomra kifejezetten visszataszító. A lányokat szerénynek ártatlannak mutató nagy szemek, holott azt várják, hogy egy srác nekik menjen, és jól elkezdje osztani őket. Erre még rájátszanak az önsajnáltató érzelmek is, amik bennem komoly visszatetszést keltenek. Ugyanakkor meg Japánban igény van az ilyen jellegű animékre, mert a fiúk többsége olyan szinten önbizalomhiányosak, hogy a gondolatától is rettegnek, ha egy lányt meg kell szólítani, vagy udvarolni nekik. Az ilyen stílusban rajzolt lányok megadják az illúziót a fiúknak, hogy ilyennél van esélyük, szinte érzik, hogy hívogatják magukhoz. Ezért is népszerűek a fiúk körében a randizós játékok, mert azok is hasonló stílusban vannak megrajzolva.

De vissza az animére. Akkor válik igazán szörnyűvé az egész, amikor a Ryo, mintha nem venné észre Shizuka érzelmi manipulációit, egy idő után beleáll a helyzetbe, és szinte elkezdi sajnálni a lányt, amikor megtudja a valódi okát, hogy miért ment bele ebbe a párválasztósdi dologba. Merthogy erre is fény derül, ezzel adni némi "álkomolyságot" a történetnek, aztán a végére minden szép és jó lesz elviekben... A képen ugyan több szereplő is látható, de annyira súlytalanok. Ott van például Ryo húga, Akane, aki szintén főszereplő, de szinte csak arra szolgál, hogy megmutassa az anime, hogy van valaki, aki aggódik a fiúért, de érdemben nem csinál semmit. Amúgy a szüleikkel nem tudni, hogy mi történt (vagy nem maradt meg bennem, ha mutatták), évek óta Ryo neveli Akanét. Meg persze Ryo iskolába jár, és az osztálytársak is szerepet kapnak, de ők sem viszik előre a történetet.

Zene terén sem alkot maradandót az anime. Az opening kifejezetten unalmas, nem közöl semmit. Nogawa Sakura az opening előadója. Annyira nem ismerem őt, de a RAY the Animation-ben hallottam a hangját. A szöveg pontosan annyira semmilyen, mint ahogy az anime is. A zene mellett is úgy elmentem gondolatban, semmi dallama nincs. Ami az egészben nagyon kiábrándított, hogy a zenét Kageyama Hironobu szerezete. Az az ember, aki JAM Project tag, aki szólóban valósággal legendákat énekelt a Dragon Ball Z-nek, és néhány kisebb kaliberű animének és Tokusatsu sorozatnak, merényletet követett el maga ellen, azzal, hogy egy ilyen semmi érzelmi mondanivalóval nem bíró zenét írt egy ilyen borzasztó animének. Nem akartam elhinni, amikor az opening videóben megláttam a nevét, mint zeneszerző. Vissza is tekertem a videót, hogy biztos ő az. Fájdalmas volt a felismerés, hogy igen. Az ending valamivel jobb (Hashimoto Miyuki: Love, Fate, Love), kifejezetten ígéretesnek indul, de aztán más hangszínben énekli az előadó a refrént, így az egész el lett rontva, de összességében még mindig maradandóbb, mint az opening.

Igazából találó a cím, mert tényleg egy végső megközelítést ad egy problémának, amikor már olyan mértékű a baj, hogy már nincs más választás. Természetesen az "alkotás" a maga 13 percnyi 13 részében nincs lehetőség, hogy megismerjük ennek az előzményét. Egyébként ezt az animét a videojátékos folytatása miatt kezdtem el nézni. A játék ugyanis játék formájában folytatódik Final Approach 2 ~1st Priority~ címen. Ez PlayStation 2-re jelent meg, és abból, hogy mások a karakterek, arra következtetek, hogy más történetet is dolgoz fel a játék. Viszont a rajzstílus nagyon hasonlít az animéére, ezért is sejtettem, hogy egy franchise-ról van szó. Ráadásul mind a kettőt a PrincessSoft gyártotta. A PS2 játék 2008-ban jelent meg, ennek van egy Portable változata, mely 2009-ben jelent meg PSP-re, na ennek az openingjének előadója Okui Masami. A Starting Over című dala elég jó, bár nem annyira komoly. Illik egy ilyen jellegű videojátékba, amit egyébként pont Okui Masami hangja tesz némileg komollyá, azáltal, hogy hallani a hangján érzelmi érettséget, valamint hogy azért már lassan 2 évtizede énekelt akkor. Amúgy maga a játék meg lehet, hogy szintén annyit ér, mint az anime. Az ending meg Ohmi Tomoe: Beloved című dala, valamivel egyszerűbb. Egy negatívabb pillanatomban konkrétan el is képzeltem, hogy általam igencsak "beloved" lenne egy ilyen csaj. Itt nemcsak arról van szó, hogy adott esetben "sakkban tart" egy srácot, ezáltal ő tehetetlennek érzi magát, hanem egy ilyen helyzetben nem is lehet igazi szeretet kicsikarni, és még tiszteletet sem vívhat ki magának, legfeljebb félni fog tőle. Mondjuk a Stockholm-szindróma rendesen érvényesül az animében, ha valamivel meg lehet magyarázni, hogyan szerette meg végül Ryo Shizukát az animében, akkor így. Amúgy a videojátékra visszatérve, bár a rajzstílus szinte megegyezik az animével, de képeket nézve a játékból szimpatikusabbnak tűntek a karakterek. Annak ellenére, hogy az opening és ending alapján komolyabbnak sejtem a játékot, nemigen szavaznék bizalmat egy ilyen produktumnak, ez az anime igazán megadta az úgymond, alaphangulatot. 3 pontra értékeltem 10-es skálán.

2017. június 10., szombat

Japán zenei kiadványok nyárra

A nyár a kedvenc évszakom, és nagyon örülök, hogy újra itt van. Bár a nagy forróság még várat magára, majd akkor lesz az igazi. Szerencsére nagyon jól bírom. És vannak zenék, amik a nyarat juttatják eszembe. Legalábbis ilyenkor, június tájt szoktam hallgatni őket, és megerősítik bennem a nyári hangulatot. Ezek nem feltétlen konkrétan nyári albumok, nyári, lazulós dalokkal, hanem vagy nyáron jelentek meg, vagy nyáron ismertem meg őket, így juttatják eszembe a nyári hangulatot. Külön vannak az albumok és a kislemezek, de így is látszik, hogy mennyire változatos a zenei ízlésem, és hogy két akár szinte teljesen eltérő zenei stílusban is találok számomra jót, ami miatt szeretem hallgatni. Nos, íme:

Japán albumok





Hayashibara Megumi - Slayers MEGUMIX Hayashibara Megumi - CHOICE Hayashibara Megumi - VINTAGE White Hayashibara Megumi - Time Capsule




Okui Masami - i-magination Okui Masami - Love Axel Okui Masami - Symbolic Bride Suara - Yumeji




Miyazaki Ui - UI1 JAM Project BEST COLLECTION VIII - GOING JAM Project BEST COLLECTION XI - X less force ALI PROJECT - Psychedelic Insanity


r.o.r/s - dazzle Ohmi Tomoe - HAPPY DAYS

Japán kislemezek




Hayashibara Megumi - Touch and Go!!! Hayashibara Megumi - Shuuketsu no Sadame Summer of Love feat. Okui Masami - My Resolution ~Ano Tokei no Shita de~



Okui Masami - Starting Over Ohmi Tomoe - Beloved Okui Masami - Sora no Uta



JAM Project - Rescue Fire ALI PROJECT - Jigoku no Mon Miyazaki Ui - Kizuna no Uta

2016. szeptember 13., kedd

A japán zene 10 éve

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.